A Földtől 8 milliárd fényévnyire található a H-ATLAS J142935.3-002836 rendszer, ami egy homályos, tompa fényű galaxisegyesülés, és csak azért vált láthatóvá a kutatók számára, mert fényét jelentősen felerősítette egy másik, űrbeli nagyítóként működő galaxis. Az összeolvadó galaxisok előtt (a Földhöz viszonyított pozícióját tekintve) elhelyezkedő galaxis az Einstein által is leírt jelenség, a gravitációs lencsehatás által tette sokkal intenzívebbé a H-ATLAS homályos sugárzását, ami így az egyik legerőteljesebb ragyogássá vált.

A kutatók a korábban detektált galaxisütközést most a MeerKAT rádióteleszkóp felvételei révén térképezték fel alaposabban, és vizsgálták az innen induló rekorder “űrlézert”, ami valójában persze nem lézer, csak egy ahhoz hasonló mechanizmusú jelenség: mézer, pontosabban egy hidroxil-megamézer.

“A hidroxil-megamézerek rendkívül fényes, rádióhullám-tartományú kibocsátások, amelyek akkor jönnek létre, amikor hidroxil-molekulák gázban gazdag, egymással összeolvadó galaxisokban egymásnak ütköznek.”

- magyarázza a kutatásban résztvevő Pretoriai Egyetem - “Ezek a kozmikus ütközések összenyomják a gázt, és arra késztetik a hidroxil-molekulák tartalékait, hogy felerősítsék a rádiósugárzást. A fizikai mechanizmus hasonló a földi lézerekéhez, de sokkal hosszabb hullámhosszon működik: körülbelül 18 cm-es hullámhosszon, nem pedig a szemmel is látható optikai tartományban. Amikor ez a különleges rádiófény kivételesen erős, megamézernek nevezik – egyfajta kozmikus jelzőfénynek, amely az univerzum hatalmas távolságain keresztül is látható.”

A megamézer olyannyira intenzív, hogy a kutatók szerint akár gigamézerként is lehetne osztályozni, és lényegében megfelel egy, az univerzum felén végiglövellő lézer rádiós változatának. A hidroxil-megamézerek (de még inkább a gigamézerek) egészen ritka jelenségek, és a kutatások bizonyították, hogy gyakran a leghevesebb galaxisütközéseket jelzik, ahol hatalmas gázkészletek táplálják az intenzív csillagkeletkezési hullámokat, és etetik a galaxisok központjában található fekete lyukakat. A kutatók az “űrlézerek” tanulmányozásával a kozmikus evolúciót is jobban megismerhetik, és betekintést nyerhetnek az univerzum rejtett zugainak működésébe.

(Fotó: Inter-University Institute for Data Intensive Astronomy, MAI-Image-1)