Létezett-e valaha a történelemben önmegsemmisítő-gomb?
2020 / 12 / 20 / felkai.adam
Létezett-e valaha a történelemben önmegsemmisítő-gomb?
Az önmegsemmisítő-rendszer egy nagyon hasznos történetmesélési eszköz, mivel a segítségével még az utolsó pillanatban is ki lehet facsarni némi izgalmat egy-egy sztoriból: James Bond legyőzte a főgonoszt, de az még halála előtt lenyomta a nagy vörös gombot, és most akkor menekülni kell.

Sőt, Bond maga is megsemmisítette időnként valamely felszerelését, például a különleges autóját, nehogy a kifinomult, brit kémtechnológia a szovjetek kezébe kerüljön. Ha pedig logikus magyarázatot keresünk az önmegsemmisítő-rendszerek létezésére, akkor ez utóbbi magyarázat kerül szóba: tehát a technológiánk védelme. A filmtörténelem egyik legemlékezetesebb önmegsemmisítője pedig a fenti két példa keveréke volt – amikor az idegenből hozzánk vadászni szakadt Predátor szépen felrobbantotta magát egy kisebb gombafelhő formájában.

Kérdés azonban, hogy mi ennek a valóságos alapja, létezett-e valaha ilyen rendszer a valóságban is?

Amennyiben olyan eszközre vagyunk kíváncsiak, amelyen emberek utaztak vagy utaznak, és rendelkezik valamilyen dedikált, önmegsemmisítő-szisztémával, úgy a válasz, hogy tudomásunk szerint ilyen nem igazán létezik, de kevés híján létezett. Más a helyzet a személyzet nélküli eszközökkel, mint a rakéták, lövedékek vagy drónok. Ami a rakétákat illeti: A NASA már a kezdetek óta használ különböző eljárásokat, amivel azt biztosítja, hogy a meghibásodott rakéták minél kevesebb kárt okozannak becsapodáskor, egyben őrzi a kilövő állások, az ott dolgozók, valamint a rakéta repülési területének a biztonságát. Az ezeket a célokat biztosító, úgynevezett Range Safety Operations-ről itt lehet olvasni. Ezekbe a legkülönbözőbb eszközök kerültek bele, ilyen a légtér folyamatos figyelése, de a visszaszámlálási procedúra is, amely lényegében egy előre meghatározott sorrendben történő biztonsági lista átnézése, aminek bármely pontján meg lehet szakítani a folyamatot, és ehhez a legkevesebb hirtelen meghozott döntésre van szükség.

A kezdeti időkben ugyanakkor az Egyesült Államok Légierője nem volt elégedett pusztán a fent részletezett protokollokkal. A Légierő legfőbb aggodalma az volt, hogy egy meghibásodott rakéta lakott területre fog becsapódni. A Légierő ezért megkapta az adott eszköz részletes repülési tervét, és az úgynevezett „Range Safety” az ötvenes évektől az ő hatáskörükbe tartozott. A protokoll része volt ekkor, hogy önmegsemmisítővel szerelték fel a rakéták minden fokozatát: ezek a beérkező jelre megszakították a hajtóművek üzemanyag-ellátását, és egy kisebb robbanással egybenyitották az üzemanyagtartályokat. A keveredő üzemanyag felrobbant, így aztán ha a rakéta, vagy a törmeléke be is csapódott valahol, azt legalább robbanás nélkül tette.


1981. április 12: az első Space Shuttle-küldetés, a Columbia kilövése (forrás: NASA)

A gond akkor érkezett el, amikor beköszöntött az Apollo-program, és az emberes űrrepülés időszaka. A Légierő ugyanis ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket az eszközöket is felszereljék önmegsemmisítő-rendszerekkel. A NASA azonban ilyet egyáltalán nem akart, méghozzá két okból: egyrészt attól féltek, hogy az önmegsemmisítő-eljárás akár véletlenül, műszaki hiba folytán is elindulhat, másrészt maga a rendszer többletsúllyal járt volna. Végül az Űrhivatal és a Légierő hosszas huzavonája az előbbi győzelmével zárult, és a Range Safety Committee beleegyezett, hogy az Apollók ilyen önmegsemmisítő nélkül repüljenek. Később azonban szereltek ilyen rendszereket rakétákba, de sosem az egész szerkezetbe, hanem csak bizonyos elemekbe. A Space Shuttle szilárd hajtóanyagú gyorsítórakétáit (SRB), amelyek abban különböztek a folyékony hajtóművű társaiktól, hogy a beindítás után nem voltak leállíthatóak (egyébként ezért nem szokták ezt a technológiát alkalmazni embereket szállító űreszközöknél), például felszerelték ilyen mechanizmusokkal. De önmegsemmisítőt raktak szintén a Space Shuttle külső tartályára (external tank/ET) is. Ezeket a rendszereket viszont csak akkor vetették be, amikor ezek az elemek már elváltak az űrhajótól.

A Jalopnik megpróbált utánajárni, hogy mi a helyzet a katonai és kémjárművekkel az önmegsemmisítés szempontjából. A hadsereg sokszor maga pusztítja el bizonyos eszközeit, például szándékosan árasztja el vízzel a hajóinak a belsejét, és így süllyeszti el őket, vagy a vietnami háborút követő kivonuláskor a helikoptereiket lökték a sós habokba. Ezek azonban nem automatikus, „gombnyomással” indítható, önmegsemmisítő mechanizmusok. Ugyanakkor ismert legalább egy, Sturgeon-osztályú nukleáris tengeralattjáró, a USS Parche, amit felszereltek egy hasonló rendszerrel. A USS Parche kémtevékenységet folytatott, és a tengerfenekén lefektetett szovjet kommunikációs kábeleket hallgatta le. Ez egyébként az Ivy Bells Hadművelet részeként történt. Az Ivy Bells azonban idővel lelepleződött a szovjetek előtt, akik a lehallgató eszközöket is megtalálták, miután az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) egy eladósodott munkatársa 35 000 dollárért cserébe mindent elfecsegett nekik.

A USS Parche-hoz hasonló tengeralattjárókat pedig 68 kilónyi fokozottan robbanékony anyaggal szerelték fel arra az esetre, ha az a veszély fenyegetne, hogy a jármű az ellenség kezébe kerül. Azt azonban nem tudni, hogy a robbantás beindítása gombnyomásra, kóddal vagy ennél kevésbé automatikus, komplikáltabb módon történt volna-e. Azonban a filmek önmegsemmisítő-rendszereihez talán ez áll a legközelebb, még a mögöttes célját tekintve is.


U-2G kémrepülő (Wikipedia)

Egyébként pletykáltak arról is, hogy a híres U–2 kémrepülőt is felszerelték önmegsemmisítő rendszerrel, de ez csak félig volt igaz. A gép nem vált gombnyomásra tűzgolyóvá, de a személyzet egy mechanizmussal megsemmisíthette a szupertitkos kamerarendszert, amellyel a gépet felszerelték. (Egyébként azért nem az egész gép elpusztítására szolgált a szerkezet, mert úgy már túl nehéz lett volna, és akkor az U–2 nem lett volna képes elég magasra emelkedni a megfigyelésekhez. Tehát egy percig sem a pilóta életét féltették.)

Ha az önmegsemmisítés a klasszikus formájában alig létezik, azért vigasztalódhatunk az adatmegsemmisítéssel, aminek elindítására már több modern harci gépben található egy gomb. Ez az úgynevezett „zeroize feature” egy gombnyomásra nullákkal írja felül a gép hordozóin található érzékeny adatokat.

(Címlapkép/nyitókép: Wikimedia Commons/Yarl)

További cikkek a Rakétán:

Miért nem jártunk a Holdon közel fél évszázada? Közismert, hogy az Apollo-11 küldetés juttatott először embert a Holdra 1969. július 20-án. Az Apollo missziók közül az utolsó a 17. volt, amelynek keretében 1972. december 11-én az ember sokadszorra is kiléphetett Földünk útitársára – ekkor utoljára körülbelül egy fél évszázadig. A kérdés, hogy miért.

Így nézett ki működés közben a füstfüggöny, amivel az amerikaiak láthatatlanná tették a bombázóikat Mai szemmel nézve a látvány egészen furcsának hat, pedig a füstfüggöny évtizedeken keresztül a katonai stratégia egyik meghatározó eleme volt.

Az amerikaiak kifejlesztették az űrtollat, míg az oroszok ceruzát használtak – mi igaz ebből? Mindenki ismeri a sztorit: az emberiség feljutott a csillagok közé, ahol rájött, nem működnek a Földön használt tollak. Az amerikaiak ezután óriási összegekből kifejlesztették az űrtollat, a szovjetek pedig ceruzát használtak. Ám mi igaz az egészből? Elöljáróban annyit elárulhatunk, hogy az amerikai űrtoll valóban létezik.


Igényes és férfias történeteket keresel? A Roadstert neked írjuk!
Olvass bele az egyik legszínvonalasabb hazai magazinba, szeretni fogod! A Roadster egy fantasztikus utazás az élet legjobb területein...
Kövesd a Rakétát a Facebookon is!
Kövess, üzenj, kommentelj a Rakéta Facebook oldalán!
Ezek is érdekelhetnek

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.