A kutatást a Kaliforniai Egyetem tudósai végezték, és ennek eredményeképp sikerült olyan emberi sejteket előállítani, melyek nem csak áttetszővé válhatnak, de tehetik ezt stimulus hatására.

Az állatvilágban a „láthatatlanság” képessége a lábasfejűekre jellemző. Ezek a lények – legyen szó polipokról vagy tintahalakról – képesek az aktív álcázásra, tehát hogy hámsejtjeiknek megváltoztatják a színét, és így beleolvadnak a környezetükbe. Mindezt a hámsejtjeik fényvisszaverésének a megváltoztatásával tudják elérni.

A mostani vizsgálathoz a tintahalak egy bizonyos faját, a Doryteuthis opalescenst tanulmányozták. Ez az állat képes arra, hogy egy vonalat a testén fehérről átlátszóra váltson át. Ez a vonal a színsejtek, más néven: kromatofórák egy típusából, úgynevezett leukofórákból (leucophore) áll. Ezekben a sejtekben akad egy bizonyos sejtszervecske, a leukoszóma (leucosome), amely a reflektin nevű fehérjéből épül fel. Összességében tehát ezeknek a sejteknek, és a bennük lévő fehérjéknek köszönhető, hogy ebben a vonalban az állat a ráeső fényt szét tudja szórni, melynek eredménye ez az irizáló álca, amit a könnyebbség kedvéért láthatatlanságnak nevezünk.

A kísérletben emberi, embrionális vesesejteket módosítottak genetikailag, hogy megjelenjen bennük az említett reflektin nevű fehérje. Ez nem csak sikerült, de a fehérje ráadásul olyan struktúrákba állt össze, amely a Doryteuthis opalescensben található sejtszervecskékre emlékeztetett.

A következő kísérletben ezeket a sejteket nátrium-kloriddal (magyarán konyhasóval) kezelték. Ekkor a tudósok arra jutottak, hogy amennyiben magasabb a sejt körül a nátrium-klorid szintje, úgy a sejt jobban szórja a fényt, és határozottabban kiugrik a környezetéből, mint az alacsonyabb nátrium-klorid szint mellett.

Magyarán a sejtben nem csak megjelentek a szuperképességet biztosító szervecskék, de van mód ezek szabályozására is.

(Kép: Flickr/Marina_Monaco, Wikipedia)