Az FRB-k, a gyors rádiójelek alapvetően olyan jelenségek, amelyek zavarba ejtik a kutatókat – mindössze két éve, tehát 2020-ban történt, hogy sikerült ezen jelek eredetét legalábbis részben tisztázni – ekkor történt ugyanis, hogy ilyen jelet a saját galaxisunkból észleltünk. Ezen FRB eredeteként pedig végül egy magnetárt állapítottak meg.

Magnetár, a valódi Halálcsillag, amely minden életet kisöpörne a Földről Egy közeli magnetár nagyon rossz hír lenne, mivel 1000 km-es távolságból atomi szinten szaggatna szét mindannyiunkat. És ez csak az egyik módja annak, ahogy végezhetne velünk.

A magnetár nem túl nagy égitest, az átmérője 20 km körüli, cserébe a tömege meghaladja a Napét. Ennek megfelelően ezek az égitestek rendkívül sűrűek, egyetlen teáskanálnyi magnetár több milliárd tonnát nyomna. A magnetárok másik tulajdonsága a gyors forgás – a periódusidejük 2–10 s között mozog. Ezek az égitestek a Napnál nagyobb tömegű csillagokból alakulnak ki, amelyek életük végén szupernóva robbanással alakulnak át a (kiindulási mag tömegének függvényében) vagy neutroncsillaggá vagy fekete lyukká, esetleg tehát magnetárrá, illetve időnként a magnetárnál gyengébb pulzárrá. A magnetárokat az univerzum legerősebb mágneseiként is szokás emlegetni – csak hogy perspektívába helyezzük: a neutroncsillagoknak elég erős a mágneses mezőjük – nagyjából a földi mágneses mező kétbilliószorosa. A magnetáré azonban ennél is ezerszer erősebb.

Ahogy pedig ezek az égitestek gyorsan forognak az űrben, intenzív elektromágneses sugárnyalábokat bocsájtanak ki nagyjából ahhoz hasonló mód, ahogy egy világítótorony fénypászmája mozog – ezeket pedig időnként érzékeljük itt a Földön FRB-ként. A kutatók abban viszont már nem biztosak, hogy minden FRB mögött egy magnetár vagy egy pulzár sejthető.

A jelen cikk tárgyát képező FRB, az FRB 20191221A több okból is szokatlan – egyrészt amíg az eddigi jelek nagyon rövidek voltak, pár milliszekundumig tartottak legfeljebb, a mostani jel ennél jóval hosszabban, 3 másodpercen át volt észlelhető – ez tehát az eddigi leghosszabb FRB. Ami ennél is különösebb, hogy olyan rádióhullámokból állt, amelyek minden 200. milliszekundumban „figyelemreméltóan szigorú” szabályszerűséggel ismétlődtek, tehát éppen úgy, mint egy szívverés ritmusa. Ez utóbbi jellemző okán pedig ez az FRB tartalmazza az eddigi legtisztábban ismétlődő mintázatot is. Sőt ez az első eset, hogy maga a jel periodikus. Az FRB 20191221A forrását egyelőre nem sikerült azonosítani.

Mint azt azonban a mostani FRB-ről leíró tanulmány társszerzője, az MIT asztrofizikusa, Daniele Michilli elmondta, az univerzumban nem sok minden akad, amely ilyen szigorú szabályossággal ismétlődő jelet bocsájtana ki magából. A saját galaxisunkban az ilyesmire tehát a magnetárok és a pulzárok képesek, és ezért – mint a kutató fogalmazott – úgy gondolják, hogy a mostani jel forrása egy magnetár vagy egy pulzár lehet, csak éppen szteroidon – vagyis jóval erősebb annál, mint amiket eddig sikerült felfedeznünk. Erre következtetésre pedig azért jutottak, mert az FRB 20191221A nagyon emlékeztet tehát a saját galaxisunkban észlelt, magnetárokból és pulzárokból eredő FRB-kre – akad azonban egy különbség: a most észlelt jel ezeknél milliószor erősebb. A kutatók azt remélik, hogy ismét sikerül észlelni a jelet, és akkor többet is megtudhatnak róla.

A jövő teleszkópjai viszont olyan érzékenyek lesznek, hogy ezek havi akár több ezer FRB-t is érzékelhetnek, és akkor nagy valószínűséggel sikerül majd a mostanihoz hasonló jelet találni, ami segíthet beazonosítani ennek a különös, szívdobogás szerű FRB-nek is az eredetét.