Itt egy új bolygó, hívjuk úgy, hogy Herschel!

Azt hihetnénk, hogy innentől ez lett az úzus: ha valaki felfedezett egy új bolygót (vagy valamit, amit tévesen bolygónak hitt – rád nézek, Plútó), akkor felcsapta a római mitológia névjegyzékét, és rábökött valamely szimpatikusabb szereplőre. Ám sokáig nem ez volt a tradíció. Sőt az ilyesmivel kapcsolatban nem létezett semmiféle hagyomány – ami nem is meglepő azokban az évszázadokban, amikor az emberek szabadidejét inkább a pestisben haldoklás és a különböző rablóhadjáratok elszenvedése vagy lefolytatása töltötte ki, és nem annyira a csillagászat.

William Herschel, az Uránusz felfedezője például a frissiben észrevett bolygót III. György után Georgium Sidus névre keresztelte volna, ha rajta múlik. Követői viszont inkább Herschelként emlegették az új égitestet. Johann Bode volt az első, aki az Uránuszt javasolta, hogy a név így illeszkedjék az addig ismert bolygókéihoz, ám egészen 1850-ig kellett várni, hogy szélesebb rétegek is ekképp hivatkozzanak a planétára.

Névadási jog

Manapság már könnyebb dolga van a csillagászoknak, hiszen névadás tekintetében letisztázott az ügymenet. Az idén éppen százéves Nemzetközi Csillagászati Unió (International Astronomical Union, röviden csak: IAU) hagyja jóvá a különböző égitestek, illetve az ezeken megfigyelt felszíni képződmények elnevezését. Az ezzel kapcsolatban megfogalmazott irányelvek és konvenciók természetesen publikusak, hogy a hobbiasztronómusok is eltájékozódhassanak (elérhető itt).

A gyakorlatban mindez úgy fest, hogy ha kiszúrunk valamit a csillagászati távcsövünk segítségével, amit más még nem, akkor a névre vonatkozó ötletünk elküldjük az IAU-nak, akik ezt jóvá hagyják, vagy ajánlanak helyette valami mást. A szigorú keretrendszer miatt sajnos nem nevezhetünk el minden erre tévedő aszteroidát mondjuk Vég Bélának, de kellő kreativitással és némi kompromisszum árán azért elégedettek lehetünk az eredménnyel.

Mint James Christy, aki a Plútó holdját a felesége után Charlene-nek keresztelte volna, de mivel ez nem egyezett az IAU irányelveivel, ezért végül a Charon mellett döntött. A Charon és a Charlene első szótagja írásban megegyezik, ráadásul a mitológiai Kharón szállította a ladikjával a holtakat a túlvilágba, így aztán különösen passzolt Plútóhoz, az alvilág urához.

De miért éppen a Napnak és a Holdnak nincs neve?

A Nap és a Hold a világtörténelem folyamán az összes emberi civilizáció számára kiemelt jelentőséggel bírt. Olyannyira, hogy sem a nap és a hold, sem ezeknek az angol megfelelői nem a latinból jöttek. A nap szavunk eredete bizonytalan, de valószínűleg ugor örökség, a hold viszont biztosan az ősi uráli hóból származik (hónap értelemben). Ugyanígy az angol „sun” és „moon” egyaránt proto-germán eredetűek. Tehát ezek mind az adott nyelvek alapnyelveiből származnak, régóta jelen vannak, és olyannyira fontosak voltak a köznép számára is, hogy még a kor lingua francája, a latin sem tudta őket felülírni.

Vagyis a Napnak és a Holdnak van neve, méghozzá ősi eredetű neve. De akkor mi a helyzet a többi nappal és a holddal? Nos, ezeknek a létezéséről sokáig nem is tudtak az emberek. Az például, hogy más bolygó is rendelkezik a miénkhez hasonló kísérővel, csak 1610-ben derült ki, amikor Galileo Galilei felfedezte, hogy holdak keringenek a Jupiter körül. Magyarán a Nap és a Hold esetében jelentésváltozás ment végbe, a két tulajdonnév köznévvé vált, és onnantól a többi hasonló égitestet is jelölte.

(Kép: Pixabay, Forrás: Curiosity, Cornell, IAU, Etimológiai szótárak: etymonline.com, Arcanum.hu)