Kik voltak a lovagok?

Ahhoz, hogy megértsük, miért tűntek el a lovagok, először is nem árt tisztáznunk, mit értünk lovag alatt. A lovag lehet egy cím, amit egy előkelőség, lovagrend vagy uralkodó adományoz. Ebben az értelemben a lovagok máig itt vannak velünk, elég csak a „sir” előtagot viselő hírességekre gondolnunk. Természetesen ez mostanra egy formális megnevezés, amit elismerésként osztogatnak tudósoknak, művészeknek – olyanoknak, akik valami fontos dolgot értek el a karrierjük során.

Katonai-hadtörténeti értelemben viszont a lovag olyan elit, harci lovas egység, akik jellemzően nehéz páncélt viseltek és életüket a kiképzésének szentelték. Egy lovag fenntartása nem olcsó, ezért ezek a harcosok jellemzően az adott társadalom kiváltságos rétegéből kerültek ki. Illetve, ha bizonyították bátorságuk, harci tudásuk, akkor épp oda kerülhettek be.

Lovagok az irodalomban

Toldi Miklós és György remek példa arra (még ha a híres elbeszélő költemény Arany Jánosnak a 19. századból megtett, romantikus visszatekintése is), hogy a lovag miként állt két eltérő aspektusból: a mind fizikai, mind erkölcsi szempontból idealizált, elit harcoséból és a feudális előjogokat élvező, minden hájjal megkent előkelőségéből.

Arany János a 19. századból tekintett vissza egy szebbé festett, saját korának nemzeti érzelmeivel rezonáló elképzelt múltra, de ha visszalépünk az időben a lovagkor végére, akkor ezt az elmúlást leíró alapmű az első modern regény, a Don Quijote lesz. Cervantesnél Don Quijote egy olyan öreg nemes, aki magára húzza ősei rozsdás páncélját, felmarkolja a régi kardokat, és megpróbál a klasszikus lovagok (elsősorban ezeknek szinte már propagandisztikusan, a lovagregényekben ábrázolt) elvei szerint élni.

A regény vissza-visszatérő humorforrása az a képtelenség, ahogy ez abban a korban összeegyeztethetetlen Don Quijote saját környezetével. Ez pedig igen fontos tényező, hiszen azt mutatja, hogy a 17. század elején (a regényt Cervantes 1605-ben írta) az idilli lovag már nem illett bele a társadalomba.

Egy páncél mind felett

Más kérdés persze, hogy ez az alak nem volt-e mindig is fikció csupán, ahogy mondjuk manapság a szuperhősök. Ám bizonyos, katonai értelemben a lovagok fénykorukban a környezetük számára valóságos szuperhősök voltak. A páncélkészítés a 15-16. században ért a csúcsára és a mesterek nagy gazdagságnak és széleskörű társadalmi elismertségnek örvendtek. Híres páncélkészítő műhelyek működtek szerte Európában, elsősorban az olasz és a német ajkú területek manufaktúrái voltak ekkortájt ismertek. VIII. Henrik 1515-1517 környékén húzta fel saját műhelyét Greenwichben.

Az utóbbiból kikerült, leghíresebb darab a „Greenwichi Páncél”. A Netflixen látható dokumentumfilm, a The Secrets of the Shining Knight éppen azt mutatja be, hogyan próbálják jelenkori mesterek korabeli technikával ennek a páncélnak a mását előállítani. A dolog azért sem egyszerű, mert a középkori műhelyek bőszen őrizték titkaikat, nem jegyeztek le semmit, és a technológiájuk szóbeli tanítás útján élt csak tovább. Ennek megfelelően ha egy ilyen műhely bezárt, az eljárásai is mind elvesztek.

Végül sikerült anyagminőségben nagyjából a Greenwichi Páncélhoz hasonlót készíteni, amit aztán megpróbáltak egy korabeli puskával átlőni. A dolog persze nem sikerült. Hozzá kell tenni, hogy ez a kor legjobb, legdrágább páncéljaira volt igaz, de akkor is: már a középkorban is létezett hatásos védelem a lőfegyverekkel szemben. Akkor hát miért tűntek el a lovagok?

Kiképzés

A lovagokat tehát nem puffantották le egykönnyen, sőt a páncélos harcosok, akik gyorsan implementáltak mindenféle új technológiát az arzenáljukba, maguk is használtak efféle eszközöket. (Ez logikus is, a harctéren a túlélés záloga mindig is a gyors alkalmazkodóképesség volt.) Ugyanakkor ha a lovagból, mint katonai egységből nem csak a páncélt, a lovat, de a kiképzést is fontosnak tartjuk, észrevehetünk egy fontos dolgot. A lovagok képzésüket 7 éves kor körül kezdték, majd fokozatosan, de végig a harcra készülve jutottak el addig, hogy lovaggá avatták őket.

Ez pedig valahol igaz volt a kor minden professzionális harci egységére. Akik ezekbe bekerültek, egész életükben vadásztak, lovagoltak, egy-egy nemes úr szolgálatában tanulták ki a rengetegféle közelharci fegyver összes csínját-bínját. Persze időnként, ha a szükség úgy hozta, a parasztok is kiegyenesítették a kaszát, de hogy ez már középtávon is mennyit ért a professzionális seregekkel szemben, ahhoz elég felidéznünk a parasztfelkelések szomorú lezárásait.

A fegyver, amely átalakította a világot

A tavaly megjelent, a Stanford Egyetem történésze, Priya Satia által írt könyv az Empire of Guns: The Violent Making of the Industrial Revolution amellett érvel, hogy az ipari forradalom valódi tömegtermelése nem a detroiti szalagok mellett, hanem már a Brit Birodalomban kezdődött. A történész szerint az 1688-tól kezdődő és a Napóleoni háborúkig tartó nagyjából 150 éves periódus alapvető változásokat hozott nem csak a hadi technológiában, hanem ettől elválaszthatatlanul az ehhez fűződő felfogásban.

Anglia ebben az időben az Újvilág felfedezését követő versenyfutásban találta magát, és olyanokkal szállt ringbe a különböző kereskedelmi lehetőségekért, nyersanyagokért és területekért, mint Franciaország vagy Spanyolország. A Koronának tehát fegyveres katonák tömegére volt szüksége.

Beindult az aránylag könnyen előállítható (és ami legalább ugyanilyen fontos: használatukat tekintve könnyen elsajátítható) lőfegyverek gyártása. A könyv szerint a tizenhetedik század elején a Korona műhelyeiből nagyjából tízezresével kerültek ki a lőfegyverek, a korszak végén, 1815 táján pedig ez a szám már milliós nagyságú volt.

Ford futószalag technikája előtt járunk majdnem egy évszázaddal, ám mégis a tömegtermelés első lépéseit láthatjuk. Habár a Detroitban forradalmasított munkaszervezés még meg sem jelent, az ahhoz kapcsolódó filozófia annál inkább. Ezt az ugrást a tűzfegyverek előállításában ugyanis úgy sikerült elérni, hogy megelégedtek adott esetben a még működőképes, de olcsóbb és gyorsabban előállítható megoldásokkal. A Greenwichi műhely lassú aprólékosságát tehát gyorsan és nagy számban, igénytelenebbül legyártott puskák váltották fel. Ami pedig igaz a fegyverre, az igaz az azt forgató harcosra is.

Egy új világ

Az Újvilág felfedezése, mint fontos globalizációs mozzanat tehát háborúk százait indította be. A születő birodalmaknak pedig mindenük volt, csak idejük nem arra, hogy hosszan képezzenek ki és drágán fegyverezzenek fel relatíve kicsi seregeket. Az igény az olcsóbb harcosok tömegeire, és az eszköz, a lőfegyver egyszerre volt tehát jelen.

Amíg ugyanis az alapvető közelharci eszközök forgatását éveken, évtizedeken át kellett tanulni, egy puska elsütését viszonylag könnyű volt elmagyarázni egy parasztnak is, majd elég volt egyenruhát húzni rá, és megmutatni neki merre lőjön. Ráadásul ez utóbbinak az életét sem kellett annyira óvni drága páncélokkal, éppen azért mert könnyen pótolható volt a harcmezőn. A lovagokat a lovakkal ellentétben tehát nem lőtték le, de katonai értelemben, a tömeg termelt hadseregek és az egyre inkább iparosított háborúk árnyékában megszűnt rájuk az igény.

(Kép: Pixabay)