Meglepő vagy sem, de több tanulmány is készült arról, hogy mikor jelent meg a mosoly a fényképeken. Egy friss publikációban 38 000 iskolai évkönyv portréit vizsgálták meg, melyek 1905 és 2013 közt készültek Angliában. A kutatók arra az eredményre jutottak, hogy 1950-ig folyamatosan szélesedtek a mosolyok ezeken a képeken, és körülbelül ekkor vált normává a fényképeken a mosolygás.

Két kérdésre kell tehát választ találnunk: miért nem mosolyogtak régebben, és miért mosolyognak most az emberek? Előzetesen annyit elárulhatunk, hogy ennek valószínűleg semmi köze ahhoz, hogy ki mennyire érezte/érzi magát boldognak az adott korban. Sokkal inkább a kulturális normák megváltozása, a művészetek egymásra hatásai, a technológia fejlődése és nem utolsó sorban: a reklám áll a háttérben.

Villantsd azt a fogsort! Vagy kösz, de inkább mégse...

Az egyik feltevés, amely a korai komor ábrázatokat magyarázná, az a szájhigiéné aktuális állapota, ami különösen lehangolóan alakult a korban. Mások viszont azzal érvelnek, hogy ha mindenki agyarában akadt kivetnivaló, akkor ezen igazán nem volt mit szégyellni akkortájt. Angus Trumble, a A Brief History of the Smile című kötet szerzője szerint ez az ellenérv azonban nem állja meg a helyét. Trumble úr úgy gondolja, hogy a professzionális fogászati ellátás és a mosolyok elterjedtsége közt igenis van kapcsolat, és csak azért mert akkoriban mindenkinek rossz és hiányos volt a fogsora, nem jelenti, hogy az emberek előszeretettel mutogatták lepusztult agyaraikat. Vagy hogy különösebben kíváncsiak lettek volna a máséra.

Ki tud olyan sokáig mosolyogni?

A másik teória kapcsán nagyobb az egyetértés, legalábbis ami a legkorábbi, 19. századi portékat illeti. Ennek alapja ugyanis a korabeli technológia korlát – vagyis egyszerűen képtelenség volt olyan hosszan mosolyogni, amíg elkészült egy fotó. Ma, amikor a telefonunk hihetetlen képességű fényképezőrendszereket rejt, nehéz elképzelni, hogy kezdetben milyen rém hosszú expozíciós időre volt szükség egy-egy felvétel elkészültéhez. Ez a szűk keresztmetszet viszont hamar kitágult: már az 1850-es és 1860-as években lehetett – megfelelő feltételek mellett – pár másodperces expozíciós idővel képet készíteni. Az elkövetkező évtizedekben pedig ez az idő mind jobban lerövidült, és kevésbé kellett pózokba dermedni egy-egy fotóhoz. Ám ez a folyamat nem párhuzamos a mosolyok mind szélesebb körű elterjedésével.

Az arcod egy festmény, de tényleg

Christina Kotchemidova, egyetemi tanár, aki a pillanatfelvételek történetéről írt cikket, úgy gondolja, hogy rossz a kérdésfeltevésünk. A „miért nem mosolyogtak az emberek régen a fotókon?” olyan kérdés ugyanis, ami abból a korból származik, amelyben a kamera előtti mosolygást természetesnek vesszük. És míg maga a mosolygás ösztönös tevékenység, ha a kamera előtt tesszük ezt, az már nem az, hanem tanult viselkedés.

Amennyiben ezt elfogadjuk, akkor azt kell megvizsgálnunk, hogy a fényképezés történetének legelején az emberek honnan tanulták meg, miként illik egy objektív lencséje előtt viselkedni. Mivel más példa nem akadt, az első fényképeken az emberek úgy viselkedtek, mintha lefestenék őket. Magyarán a portréfestészetből eredt annak a hagyománya, hogy miként ildomos bemutatni valakit egy képen. A portékon azonban a mosolyt nem tartották helyénvalónak. Habár a szentek megengedhettek maguknak némi csökevényes somolygást, az igazán szélesre húzott szájat a korabeli szemlélők az őrülettel, részegséggel, illetve az adott társadalom számára nem kívánatos egyéb állapotokkal kötötték össze. Akadtak természetesen kivételek, mint a mosolyáról elhíresült Mona Lisa, azonban a titokzatos hölgy sem villant fogat Leonardo képén, illetve maga a mosoly is kétértelmű, nem az öröm szimpla kifejezése.

Hogy ez miért alakult így a festészetben, arra ismét előkerül a lepusztult fogsor, mint mosolytörlő aduász. A rossz fogat a cukorban dús és nem megfelelő étkezés okozta, de a túlságosan szabadjára eresztett mosolyt a magasabb körök amúgy is az önkontroll elvesztésének a jeleként értékelték. Jean-Baptiste de La Salle 1702-ben kiadott viselkedési és erkölcsi útmutatójában (Les règles de la bienséance et de la civilité chrétienne) például arra inti az olvasót, hogy az kerülje a nevetést és a mosolygást. Ennek megfelelően a korabeli fényképstúdiók elegáns háttereket rendeztek be, és formális öltözékben, komoly beállításban ábrázolták alanyaikat. Lényegében tehát a portérfestészetet utánozták.

Mindez elválaszthatatlan attól is, ahogy az emberek a korban a fényképről gondolkoztak. Manapság a telefonunkkal ezer és egy képet készíthetünk magunkról, és fel sem merül bennünk, hogy ezek valamelyike lesz rólunk az egyetlen felvétel. A 19. században azonban a fénykép valóban megörökítette az illetőt, akiről jó eséllyel több kép nem is készült. Ezért aztán az emberek felvették a legszebb ruhájukat, és komor ábrázatot öltve, a fényképész által rendezett pózban ültek vagy álltak a kamera elé. Erre a legjobb példa talán a post mortem fényképek mai szemmel bizarr hagyománya. Ezeken a frissen elhunyt személyeket örökítették meg családjuk körében, nem ritkán úgy, mintha az adott illető még életben lenne. Az üzenet világos (és erre utal az előző mondatban használt „megörökítés” ige is): így maradnak fenn az emberek emlékként az eljövendő generációk, valamint a szeretteik számára. Hogy ez mennyire elterjedt nézet volt a korban, arra álljon itt egy másik példa: Mark Twain, aki a humoráról volt híres, sőt abból is élt, azt mondta, hogy „a fénykép a legfontosabb dokumentum, és semmi kárhozottabb dolgot nem lehet az utókorra örökül hagyni, mint egy elcsípett ostoba, bolond mosolyt, ami mindörökre megmarad.”

Egy viktoriánus fényképész feladata túlmutatott a fényképezőgép kezelésén, hiszen gondoskodnia kellett arról is, hogy az alanyaikat elfogadható mód örökítsék meg. A különböző pózok ráadásul mondanivalóval bírtak, a nőket gyakran eltöprengve, könyvvel a kezükben ábrázolták. A férfiak számára pedig fontos volt, hogy tekintélyt és méltóságot sugározzanak.

Nonkonform mosolyok

Mosolygó emberekről képek azonban már a 19. századból is maradtak fent (ezen a linken több ilyet is meg lehet tekinteni). Egy 1847-ben, a mexikói-amerikai háborúban készült képen például két tiszt látható, és az egyikük mosolyog – gondoljon is erről Mark Twain bármit (aki akkor még csak 12 éves volt, de ez most mindegy). Egy 1853-ban készült képen pedig pókerjátékosok láthatóak: egyikük mosolyog, a másikuk pedig nem is néz a kamerába, ehelyett a lapjaira koncentrál. Ezek a műtermi felvételekhez hasonlóan természetesen előre beállított képek (spontán fotókra a pillanatképig kellett várni – de erről kicsit később), azonban mégis különböznek a felsőbb osztályokról készült, olajfestményeket utánzó felvételektől. Ennek oka pedig, hogy egyre többféle ember engedhette meg magának, hogy lefényképezzék, így az elfogadható testhelyzetek és arckifejezések köre is tágulni kezdett.

Eljött a pillanat

Az előző bekezdésben előkerült, de most ideje kitérni rá: a formális felvételek kora a pillanatkép megjelenésével kezdett leáldozni. A miértet könnyű belátni – a pillanatkép lényege épp az élet spontán, apró momentumainak a megörökítése, valami olyasmi tehát, amire a festészet addig nem is törekedett. A pillanatképpel a fénykép először távolodott el radikálisan az addigi képalkotó eljárástól, a festészettől.

A pillanatkép pedig George Eastman Kodak fényképezőjével született meg 1888-ban, de a koncepció az 1900-as Brownie fényképezővel terjedt csak el igazán. A Brownie 1 dollárba került, és eredetileg gyerekeknek szánták, de ennek ellenére nagyon sok felnőtt is használta. A spontán, amatőr felvételek pedig elkezdték átformálni a műtermek kimért és rideg világát is, mivel elkezdett megváltozni, hogy az emberek miként tekintenek a fényképre, illetve hogyan szeretnék magukat viszont látni egy-egy felvételen. A huszadik század elején pedig már nem a festészet mutatta az irányt, hanem a fénykép és a festészet egymás kölcsönhatásában fejlődött. A festők megpróbálták visszaadni a fotók tisztaságát és spontaneitását, a fényképészek pedig a festmények művészi megközelítési módjait próbálták átültetni a saját médiumukra. Mindez a mosolyokon is látszik. A fényképeken és a festményeken szinte egyszerre kezdtek megszaporodni a mosolyok az 1895-1914 közötti Edward-korban. A második világháború idejére pedig a normák megváltozása a fényképészetben lényegében be is fejeződött.

A változáshoz hozzájárult a tudatos reklámstratégia is. A Kodak szállóigéje: „Csak lenyomod a gombot, mi pedig elintézzük a többit” („you press the button, we do the rest”), az egész fényképezést sokkal pozitívabban mutatta be, és eltávolította a nehézkes, lassú eljárásoktól és a műtermektől. A Kodak már a vásárló boldogságát helyezte hirdetéseinek az előterébe, és ez volt a legfőbb, a fényképezőhöz kapcsolt üzenet. Ennek megfelelően a reklámokban az emberek az élet vidám pillanatait örökítették meg, nevettek és jól érezték magukat. A reklám viszont iránymutatóként is szolgált arra nézvést, hogy miként illik a kamera előtt viselkedni. Az emberek pedig megértették és a magukévá tették ezt az üzenetet, és innentől ez irányította, hogy milyennek kell lennie egy felvételnek.

Amennyiben tehát a mosolyok történetét vizsgáljuk a fényképeken, úgy azt láthatjuk, hogy ez nem annak függvényében változott, hogy az adott korban az emberek mennyire érezték magukat boldognak, hanem hogy milyen kulturális normák kapcsolódtak a fényképezéshez, illetve miként tekintettek, mit vártak el egy-egy felvételtől.

Csíííz!

A pszichológia szerint a mosoly egyike a leggyakoribb és legkönnyebben felismerhető arckifejezéseknek. A mosoly relatíve félreérthetetlen megnyilvánulása az örömnek. Az arckifejezések érzelmi kapcsolatát kutató vizsgálatok rendre arra jutnak, hogy a mosolyt ismerik fel az emberek a legkönnyebben. Azt az elképzelést, hogy a mosoly az öröm ösztönös kifejezése, ami ezért nem is változik igazán a különböző kultúrákban, az is alátámasztja, hogy akik születésüktől fogva nem látnak, körülbelül ugyanúgy mosolyognak, mint látó társaik.

Magának a mosolygásnak a megítélése viszont már kultúránként eltérő. Bizonyos társadalmakban ugyanazt az illetőt alacsonyabb intelligenciájúnak gondolják, amikor mosolyog, mint amikor nem. Egy nagyobb, mind a tévéreklámokat, mind az egyéni felvételeket több mint harminc országban vizsgáló kutatás arra jutott, hogy a mosolygás elsősorban a történelmileg heterogén társadalmakban elterjedt. Az olyan országokban ahová hosszú idő óta vándorolnak be a világ számtalan helyéről (USA vagy Brazília), az emberek nem osztoznak sem a nyelven, sem a kulturális normákon, de mégis ki kell egymással jönniük valahogy. A közös platformok hiányában pedig nehéz a másik reakcióját kiszámítani, ami áthidalható azzal, hogy az illető a szándékait és az érzelmeit nonverbális kommunikáció útján teszi egyértelművé. A mosoly ebben az esetben a bizalom felkeltését szolgálja.

Egy, a BBC-nek nyilatkozó hivatásos fényképész szerint pedig az emberek azért mosolyognak ösztönösen a kamera előtt, mert azt amolyan maszkként viselik. Mint fentebb láttuk, a mosoly egy univerzális, érzelmeket jól kifejező kommunikációs eszköz, vagyis nem meglepő, ha a fényképész szavainak megfelelően éppen ezt öltjük magunkra, amikor arra számítunk, hogy többen, akár ismeretlenek is viszont látnak majd minket egy-egy képen.

A kamera előtti mosoly pedig mára ugyanúgy belénk lett kódolva, mint a komor ábrázat a viktoriánus kor Angliájában. A profi fotósok pedig többször is szembesülnek azzal, hogy az emberekre külön rá kell szólni, hogy ne mosolyogjanak a felvételen, mert a kép épp valami komor vagy szomorú témájú cikkhez készül. Ám az emberek a képeken akkor is mosolyognának, ha az újságíró épp egy szerettük elvesztéséről kérdezi őket. Egy fotós például elárulta, hogy amikor egy hatalmas vihar pusztítása után készített képeket Skóciában, mindenki mosolygott, amint rájuk irányította a kamerát. Pedig ezek az emberek éppen elvesztették az otthonukat. A fényképész külön kiemelte egy nő esetét, aki azután költözött át a Dél-afrikai Köztársaságból, hogy fegyverrel kirabolták. Skóciában pedig a vihar földig rombolta az otthonát. Az asszony elvesztette minden vagyonát, és otthontalanná vált, mégis elég sok időbe került összehozni egy olyan képet, amelyen nem mosolyog.

(Címlapkép: Flickr/Lespaul52)