VI. Mithridatész az ókori ázsiai Pontosz királya volt az első században. A király rettegett attól, hogy meg akarják mérgezni, ami nem is volt alaptalan félelem, mivel egy ókori király esetén ez amolyan szokásos „munkahelyi ártalomnak” számított. Mithridatésznak azonban akadt egy páratlan ötlete: addig mérgezi magát kisebb dózisokkal, amíg a szervezetében ki nem alakul a tolerancia a mérgekkel szemben. Mint azt a McGill Egyetem írja a téma kapcsán: ma már tudjuk, hogy lehetséges immunitást kialakítani különböző anyagokkal szemben – hiszen is így működnek az allergia elleni oltások.

Az persze kérdés, hogy honnan származott maga az ötlet, mivel az ókori Pontosz azért nem lehetett a komplex immunológiai és toxikológiai ismertek fellegvára. Egyesek szerint a király felfigyelt arra, hogy a pontoszi kacsák képesek problémák nélkül mérgező növényeket fogyasztani, így jutott arra a következtetésre, hogy a kacsák vérében lehetett valamiféle ellenanyag. Emiatt a kacsák aztán rosszul jártak, mivel a vérük bekerült a mérgezés elleni csodaszer, a mithridatum összetevői közé – ezt egyébként még harmincnégy növényi kivonat, valamint hódmirigy-váladék és méz egészítette ki.

A legenda szerint a csodaszer annyira hatásos volt, hogy amikor Pompeius római hadvezér legyőzte Pontoszt, akkor Mithridatész megpróbált öngyilkosságot elkövetni méreggel, nehogy ellenségei kezére jusson – hála a mithridatumnak, ez nem sikerült, így végül a rómaiak döfték le őt. Hiába a gladius ellen nincs orvosság – illetve a történet kapcsán még több tanulság is levonható, a lényeg azonban mégis az, hogy a mithridatum legendás szerré vált, amelynek nem csak a hozzávalókat tartalmazó receptúrája terebélyesedett az idő múlásával, de a jótékony hatások is, amiket neki tulajdonítottak. Celsus, a római orvos már harminchat összetevőből álló mithridatumot ajánlott, idősebb Plinius pedig egy olyan változatról írt, amely ötvennégy összetevőt tartalmazott, végül Néro császár orvosa, Andromachus a biztonság kedvéért hozzáadott ehhez még tízet, beleértve a viperahúst is, mert úgy gondolta, hogy akadhat abban valami, ami megvédi a kígyót saját mérgétől.

Ez utóbbi gondolat egyébként nem is légből kapott, mivel egyik oka, hogy a kígyókra „nem hat” a saját mérgük, valóban az, hogy rendelkeznek ezen méreg elleni immunvédelemmel. Érdekesség, de az immunrendszerük a mérges kígyóknak csak kis mennyiségű mérget tolerál, vagyis lehetséges, hogy egy mérges kígyó halálra mar egy másikat.

Andromachus azonban nem csak a logikus gondolkodásáról volt híres, de a marketing érzékéről is – ő volt ugyanis, aki már nem elégedett meg annyival, hogy a mithridatum megvédjen valakit a mérgezéstől, de az állítása szerint az ő szere „csillapít minden fájdalmat, gyomorgyengeséget, légzési nehézséget, kólikát, sárgaságot, látásgyengeséget, hólyaggyulladást és pestist”. Lényegében tehát így született meg a „theriák” (ókori görög „mérgező állat” kifejezésből származó) összefoglaló néven emlegetett, mindent gyógyító és megelőző gyógyital típusa. Azt hihetnénk, hogy ez amolyan ókori szeszély volt, majd miután elegen dobták fel a sarut, miközben literszám nyakalták a hatástalan löttyöket, ez idővel szépen kikopott, esetleg a felelősöket halálra kövezték a város szélén.

Valójában a theriák ezt követően közel kétezer évig az orvostudomány egyik legfőbb pillérét jelentették méghozzá azért, mert Galenus, a leghíresebb római orvos beállt ezen szerek mögé, az ő nézeteit pedig egészen a 18. századig kritikátlanul elfogadták. A McGill cikke megemlíti azt is, hogy a theriák csak téli álomra vonultak, és épp ezidőben vannak visszatérőben – habár ma már a hivatalos orvostudomány nem áll mögöttük, az alternatív orvoslás tonnaszám kínálja a hasonló előnyös hatásokat kínáló, tonnányi összetevőből készített szereket. Ezen szerek esetén azonban nem csak az közös pont, hogy (állítólag) rengeteg mindenre jók (és drágák), hanem hogy nem áll mögöttük semmiféle bizonyító erejű hatástanulmány.

(Kép: Pixabay/hollywut)