A fenti gondolat bizonyára elégedettséggel töltene el bárkit, akit valaha is kínoztak ezek a bosszantó rovarok. Ráadásul a szúnyogok nemcsak irritálóak, hanem életveszélyesek is: évente több mint 700 ezer ember haláláért felelősek, mivel olyan súlyos betegségeket terjesztenek, mint a malária, dengue-láz, Zika-vírus, sárgaláz, chikungunya-láz, nyugat-nílusi láz és nyirokfilariázis. Klasszikussal szólva tehát épp annyira hiányoznának, mint az általuk terjesztett sárgaláz a lepratelepen.

Mielőtt azonban komolyan fontolóra vennénk a szúnyogok teljes kiirtását, érdemes végiggondolni, hogy vajon megvalósítható-e, vagy egyáltalán bölcs döntés lenne-e ez a lépés. Nem minden szúnyog érdemli meg ugyanis a forró, lihegő gyűlöletünket. A mintegy 3500 ismert faj többsége nem jelent fenyegetést az emberekre, sőt, sokan közülük egyáltalán nem is csípnek, viszont fontos ökológiai szerepet töltenek be, például a beporzásban vagy más élőlények táplálékaként.

Viszont itt zipzárt is húzhatunk a bennünk szunnyadó Greta Thunberg szájára, mert bizonyos fajok célzott kiirtása valóban jelentős előnyökkel járna. Jó példa erre az Aedes aegypti, amelyet a „szúnyogok csótányaként” is emlegetnek, és hírhedt arról, hogy terjeszti a dengue-lázat, a Zika-vírust, a sárgalázat és a chikungunya-lázat. Ennek az invazív fajnak a felszámolása jelentősen javíthatná az emberek biztonságát, miközben minimális ökológiai kárt okozna (vagy annyit sem, mivel tehát invazív faj eleve). Akkor miért nem veszett még ki ez a zümmögő borzalom?

Nos, igény lett volna rá, csak nem jött össze a fajirtás.

1928-ban, egy Rio de Janeiró-i sárgaláz-járvány után dr. Fred Soper szenvedélyesen elkötelezte magát az Aedes aegypti teljes kiirtása mellett. Soper eltökéltségét jól tükrözi egyik írása, amelyben felvetette:

„Vajon lehetséges-e kiirtani az Aedes aegyptit bizonyos korlátozott területeken? Úgy vélem, ezt mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni.”

Kampánya kezdetben sikeres is volt: 1958-ra Brazíliát, 1964-re pedig Közép- és Dél-Amerika nagy részét szúnyogmentessé nyilvánították. A szúnyogok azonban rendkívül ellenállónak bizonyultak, és hamar újra elterjedtek. 1985-re a Panamerikai Egészségügyi Szervezet is kénytelen volt elismerni, hogy sajnos kudarcot vallott.

Mára egyébként kifinomult és komplex módszerekkel küzdün ezen meglepően adaptív rovarokkal: olyan technikákat vetünk be, mint a génszerkesztés, a baktériumok általi sterilizáció (például Wolbachia), vagy a nem vegyszeres módszerek – például lárvákat fogyasztó halak, valamint a szúnyogok szaporodóhelyeinek drónokkal való feltérképezése. Azonban a szúnyogok gyors alkalmazkodóképessége továbbra is megnehezíti a – mondjuk így – véglegesnek tekinthető megoldásokat.

Az egyébként nem véletlen, és nem is érzéki csalódás, hogy bizonyos embereket jobban kedvelnek a szúnyogok. A nőstény szúnyogoknak a vérben található fehérjékre van szükségük a petéik lerakásához, ezért speciális érzékszerveikkel érzékelik a szén-dioxidot és bizonyos szagokat. Azok az emberek, akik több szén-dioxidot bocsátanak ki – jellemzően a magasabb anyagcseréjük miatt –, így aztán könnyebben válnak célponttá.

(Forrás: Floridai Egyetem, kép: Pixabay/francok35)