A nagyúszójú tintahal (Magnapinna) különleges pozíciót foglal el a tintahalak között, mivel ez az egyik legritkábban látott tagja a lábasfejűeknek, alaposabb megismerését pedig az is nehezíti, hogy az eddig a felszínre hozott és megvizsgált példányok szinte minden esetben fejletlen, fiatal állatok voltak. A Magnapinnával kapcsolatos megfigyelések alapját főként a különböző ROV-ok (távirányítással működő víz alatti jármű) kamerái elé került egyedekről készült rövid felvételek adják, így az ezekről az élőlényekről szóló tudás eléggé hiányos, az sem tisztázott még például, hogy pontosan hogyan táplálkoznak a mélyben.

A nagyúszójú tintahalak jócskán a felszín alatt élnek, 1000-től, akár 6000 méteres mélységig is előfordulnak és több felvételen is úgy tűnik, mintha sétálnának hosszú lábaikkal az óceán fenekén. A lábak valójában nyúlványok, amelyek funkciója szintén nem ismert egyelőre: lehetséges, hogy táplálkozásra használják őket, illetve bizonyos teóriák szerint a környezetük feltérképezését is segíthetik. A nyúlványokat időnként rugószerűen összehúzzák az állatok és volt már arra is példa, hogy teljesen összegabalyodott nyúlványokkal bajlódó példányt kaptak lencsevégre a kamerák. Bár a hosszú "végtagok" jelentik a legszembeszökőbb részét a nagyúszójú tintahalaknak, de nevüket mégsem erről a testrészükről kapták, hanem a szintén rendhagyóan nagyméretű úszólebenyeikről. Az állatok akár nyolc (egyes becslések szerint 12) méteresre is megnőhetnek, rendszerint két karral és nyolc nyúlvánnyal rendelkeznek és a Magnapinna családba tartozó különféle fajok a világ számos pontján megtalálhatóak, az Atlanti-óceántól kezdve a Csendes-óceánig.

Rare 𝘔𝘢𝘨𝘯𝘢𝘱𝘪𝘯𝘯𝘢 sighting 🦑

While exploring Tonga Trench this month at 3,300m we captured footage of the elusive 𝘔𝘢𝘨𝘯𝘢𝘱𝘪𝘯𝘯𝘢 squid. Our gift to you for #Squidtember!@Hadalbloke @uwanews @InkfishExplore pic.twitter.com/Tx9l9oJfFk

— Deep Sea Research Centre (@deepseauwa) September 19, 2024

A legújabb észlelésükre a Tonga-ároknál került sor, ahol a Nyugat-Ausztrál Egyetem Mélytengeri Kutatóközpontjának munkatársai végeztek kutatásokat, mikor az egyik felvételen megjelent a ritkán látott élőlény. A homályból elősétáló állat halványan az Érkezés című film heptapodjaira emlékeztethet, csak kisebb testtel és hosszabb lábakkal, de a mostani, 3300 méteres mélységben készült felvételen már viszonylag tisztán kivehető a formája, egy 2007-es, rosszabb minőségű videóban még sokkal "földönkívülibb" a megjelenése. A 2007-es megfigyelés a Shell olajtársasághoz kötődik, aminek víz alatti járműve a Houstontól nem messze található Perdido fúrási helyszínen találkozott össze a tintahallal két és fél kilométer mélyen.

Az első ismert felvételt 1988-ban készítették (szintén véletlenül) az állatokról és az azóta eltelt időkben is a fúrási helyeket feltérképező járművek kamerái szolgáltatják az egyik legfontosabb kutatási anyagot a Magnapinna fajokkal kapcsolatban. A másik forrását a megfigyeléseknek a tudományos expedíciók jelentik, amelyek általában nem kifejezetten a nagyúszójú tintahalakra koncentrálnak ugyan, de olyan mélységben zajlanak, ahol ezek az élőlények is tartózkodhatnak. A Nyugat-Ausztrál Egyetem megfigyelése a Tonga-ároknál a több mint tízezer méter mély Horizon Deep vizsgálatát célozta, ahol a titokzatos Magnapinnán kívül más különös élőlények is megfordulnak.

A kutatók velük kapcsolatban elsősorban arra a kérdésre keresik a választ, hogy az ilyen mély árkok fenekén élő állatok hogyan szerzik élelmüket és egyáltalán miért élnek ebben az extrém környezetben, mikor ide semmilyen táplálék nem jut le egykönnyen.

(Fotó: NOAA Ocean Exploration, Windows to the Deep 2021)

Miért nem roppannak össze a halak nyolcezer méteres mélységben? 8336 méteres mélységben fedezték fel a legmélyebben élő halat, amit valaha sikerült megfigyelni: a kutatók szerint ez a határán van annak a mélységnek, amit ezeknek az állatoknak a szervezete még kibír.