Korunk népbetegsége a krónikus alváshiány, ami rettentő sok egészségügyi problémát okozhat – a Semmelweis Egyetem honlapja fel is sorol párat:

"A folyamatos alváshiány vezető tünete a nappali fáradtság, emellett azonban előfordulhatnak hangulatzavarok és tanulási nehézségek, feledékenység, a motiváció elvesztése, fokozott étvágy és szénhidrátbevitel, valamint a libidó csökkenése és ájulás. Az alvásmegvonás a legkülönfélébb szervrendszerekre van hatással. Az alváshiány negatívan befolyásolja az immunrendszer működését: csökken a citokintermelés és fokozódik a fertőzések kockázata. A légzési rendellenességek súlyosbodhatnak (beleértve az obstruktív alvási apnoét is), míg a leptin- és ghrelinszintek csökkenése az éhség-jóllakottság egyensúlyának zavara révén fokozza az elhízás kockázatát. A rendszeres alváshiány ezek mellett növeli a 2-es típusú cukorbetegség és a depresszió, valamint a szívinfarktus és az agyi érkatasztrófa kockázatát."

Az alváshiány pedig már a popkultúrába is utat tört magának, mint afféle mumus, legutóbb a 2021-es Netflix mozi, az Awake vetette fel a kérdést, hogy mi történne, ha többé szinte senki sem tudna a Földön elaludni. (Spoiler: semmi jó.) A legtovább eddig 1963-ban maradt ébren az akkor 17 éves amerikai Randy Gardner – ez 11 napot és 25 percet jelent alvás nélkül. Később ezt a rekordot ugyan mások megdöntötték, de mivel ez utóbbiak kevésbé voltak jól dokumentáltak, a hivatalos rekord Gardenré maradt.

Akad azonban egy honfitársunk, aki ennél jóval többet, 40 évet töltött alvás nélkül. Kern Pál története pedig korának legnagyobb orvosi rejtélye volt. Kern 1884-ben született, és az első világháborúban önként jelentkezett frontszolgálatra az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregébe. A férfi századparancsnoki rangban szolgált és 1915 júniusában egy Lemberg (a mai Lviv) környéki, az oroszok elleni hajnali rohamban nagyon komolyan megsérült – konkrétan keresztüllőtték a fejét: a golyó az egyik halántékán hatolt be, és a másikon távozott. Ő maga így beszélt erről a Magyar Hírlap, 1930. január 15-i számában:

„Június 24-én éjszaka Chlebovitze mellett parancsot kaptunk hajnali ütközetre. Egy rozsföldön át rohamra vezettem a századomat. Benn jártunk már az oroszoknál a negyedik vonalban, amikor hirtelen kis ütést éreztem a fejemen. Elvesztettem az egyensúlyomat s előrebuktam a földön. Amikor leestem, golyó koppant le a földre. Erről tudtam meg, hogy fejlövést kaptam. Még volt annyi öntudat bennem, hogy a golyót fölemeltem a földről és a zubbonyomba tettem. Ma is megvan. Aztán a fejemhez kaptam, véres lett a kezem. Másra nem is emlékszem, mert elvesztettem az eszméletemet. Másfél napig feküdtem eszméletlenül és elhagyottan a rozsföldön. Az ezredem azt hitte, meghaltam, a nevem be is került a veszteséglistába, itthon megsirattak, mint elesett katonát”.

Halottnak egyébként azért hitték, mert a zsebéből kiesett a személyazonossági jegye, és ezt egy szétroncsolt fejű katona mellett találták meg – Kernt kórházba szállították, és csak négy hónappal később tudta meg, hogy hivatalosan egyébként halottnak nyilvánították. Mindez azonban csak a kezdete volt annak a bizarr sorsnak, ami a férfire vált – Kern ugyanis a sérülést követő irtózatos fejgörcsök elmúlása után soha nem tudott sem aludni, sem ásítani vagy pislogni, sőt saját bevallása szerint képtelen volt berúgni is.

Kern három hétig feküdt eszméletlenül egy lembergi kórházban, ahol – bár az orvosok lemondtak róla – végül magához tért. Ezt követően Budapestre szállították, és a fővárosban aztán kórházról kórházra adták, de megfordult vidéki szanatóriumokban is. Kern eleinte kényszerítette magát az alvásra, ám ez rendkívül kifárasztotta, és ezért inkább ébren maradt. Hiába vizsgálták azonban a korszak leghíresebb agysebészei és ideggyógyászai, azt nem tudták kitalálni, hogy miért nem tud Kern aludni, és mellesleg ennek ellenére hogyan lehet életben. Annyira jöttek csak rá, hogy a golyó Kern frontális lebenyét érte, és itt okozott ismeretlen mértékű roncsolást.

A sérülés következtében Kern nehezen tudott visszaszokni a civil életbe, a feleségétől is elvált. A sérülés után viszont 100 százalékos rokkantnak minősítették, amit később – Kern bánatára – 75 százalékosra módosítottak, ami kevesebb pénzzel járt. A sztori egyébként tipikusan magyar, múltszázadi történet – Kern amolyan celeb lett, akinek a híre bejárta a világsajtót, és külföldről is keresték őt: meghívták az amerikai Rockefeller Intézetbe, de nem ment el oda. A keresetlen hírnévvel kapcsolatban így nyilatkozott:

„Volt olyan, aki cirkuszban akart mutogatni, természetesen a leghatározottabban visszautasítottam ezt az ajánlatot. Egyszer felszólítottak, hogy menjek világkörüli útra, tartsak előadásokat magamról, a csodáról. Ezt sem fogadtam el. Nem akarom én mutogatni magam, kérem, azt sem akarom, hogy beszéljenek rólam az emberek. Nyugodtan, csendben élek, nem akarok semmit az élettől”

Mindezt azonban nem tudta anyagiakra váltani, így ismét állást vállalat, hivatalnok lett az Országos Társadalombiztosító Intézetnél, és innen is ment nyugdíjba 1937-ben. A beszámolók szerint a munkáját jól ellátta, csak néha panaszkodott fejfájásra. Éjszakánként viszont járta az utcákat, kereste a lebujokat – elmondása szerint a jó zene megnyugtatta, az olyan volt, mintha aludt volna, a rossz zene viszont kifejezetten felzaklatóan hatott rá, utána le akart mosakodni. Sokszor csavargott egy másik alvásképtelen veteránnal, Székely Kornéllal, aki később öngyilkos lett. Kern később orvosai utasítására megpróbált pár órát pihenni éjszakánként, ilyenkor két órára lehunyta a szemét, és próbált lazítani – kevés eredménnyel.

Kern nem érzett fáradtságot, de azért túl jónak sem lehetett nevezni a helyzetét, hiszen régebben aludt. Ő maga így nyilatkozott később ezekről az esti pihenőkről:

„Nem azért hunyom le a szememet. mert aludni akarok, hanem mert kímélni, pihentetni kell a szemidegeimet. Néha érzek fáradtságot, kimerültséget, de megfigyeltem, csak akkor, ha délután és este nem foglalkoztatom az agyamat. Ha nem olvasok újságot, ha nem nézegetem a képeslapokat, akkor másnap fáradt vagyok”.

Kern kedvelte a nőket is, és talán a hírneve miatt, a nők is keresték a társaságát. Egyikük így nyilatkozott az Amerikai Magyarságban 1933-ban közölt cikkben:

„Az egyik nő többek között azt írja, hogy mindig arra gondolt, hogy egy ilyen emberhez menjen feleségül, aki mellett nem kellene ragaszkodni a számára unalmas polgári életbeosztáshoz, mert hiszen férje sohasem panaszkodna arról, hogy fáradt, hogy nem hajlandó elmenni színházba, estélyre”.

Kern 1934-ben ismét megnősült egy nála „jóval fiatalabb” nővel, és ebből a házasságából három gyermeke született – a család Rákoshegyen telepedett le. Kernnel viszont a nyughatatlansága miatt több nyilatkozat szerint is pokoli lehetett együtt élni. A felesége minderről az Újság című lapnak beszélt 1937-ben – előfordult, hogy Kern napokra, sőt hetekre is eltűnt. Az asszony elmondása alapján:

„Egy ilyen esetben elindultam keresni és bejelentettem eltűnését. Közben megjött a férjem, nem talált a lakásban és – mint a lapokban is megjelent – az én eltűnésemet jelentette be. (...) A múltkoriban történt, hogy tizenegy óra tájban nesztelenül felkelt a díványról, kiment a konyhába és vacsorát csinált magának. Majd kezdte idegesen összecsomagolni holmiját és nagy csapkodások közben ismét elment hazulról. Nem is tudunk aludni, sem én, sem a gyerekek. Hiszen rettenetes a várakozás, meg aggódva figyelni minden csengetésre, reménykedni: hátha korábban jön vissza, mint szokott. És amikor hazajön, kezdődik a rettegés, hogy nem mégy-e el.”

A nő azt is hozzátette, hogy a Kernnel töltött nyolc évbe szó szerint beleőszült, és még a gyerekek is félve húzódtak takaróik alá, amikor az éjszakai ajtócsapkodást hallották.

Kern tehát nem egyszerűen orvosi rejtély volt, hanem egy súlyosan sérült katona, aki talán békét igazán csak 1955-ben, a halálakor, 40 évnyi folyamatos ébrenlétben töltött idő után lelt.

(A cikkhez használt kép illusztráció, forrása: Pixabay/WinchWeb)