Mráv Zsolt régész, a kiállítás kurátora a tárlat megnyitóján szakmai előadást tartott, amelyen a Rakéta is részt vett. A szakértő a helyszínen feltárt és kiállított leleteken, illetve korhű replikákon keresztül mutatta be az egykori erődítmény eddig ismert történetét. Elmondta, hogy Augustus császár (aki i. e. 27-től haláláig, i. sz. 14-ig uralkodott) életének egyik utolsó rendelkezése az volt, hogy utódai a Római Birodalom határát Európában a Rajna és a Duna között tartsák meg. Így is lett: a rómaiak egészen az 5. század elejéig képesek voltak hatékonyan védeni a Duna - akkori nevén Danuvius - menti jól látható határszakaszt a barbár törzsek betöréseivel szemben. A határvonal, vagyis limes jelentősége nem csak abból adódott, hogy a birodalmat elválasztotta az úgynevezett Barbaricumtól, de a folyó és szigeteinek ellenőrzése stratégiai cél is volt, hiszen jól hajózható útvonalként a Duna összekötötte a helyőrségeket, kiváló volt folyami szállításra és csapatmozgatásra is. A folyó magyar (pannoniai) szakaszát a jobb partjára telepített erődök és őrtornyok mellett az 1. században felállított pannoniai folyami flottával (classis Flavia Pannonica) biztosították. A 4. század végére az átszervezett dunai flotta (classis Flavia Histrica) megerősített kikötőhelyekkel rendelkezett a Duna mindkét partján és a szigeteken is.

Az egyik ilyen erőd, vagyis castellum a mai Nagytétény, római kori nevén, Campona területén helyezkedett el. A jelenleg is folyó régészeti munkának köszönhetően a helyszínen betekintést nyerhetünk a határt védő nehézgyalogos légiósok, íjász lovaskatonák és a tábor életébe, megismerhetjük a korabeli építészeti megoldásokat is.

Campona területén az első állandó katonai tábor Traianus császár (Kr. u. 98-117) épülhetett, akkor még fa-föld szerkezetű védművekkel, fagerendákból épített falakkal. A mintegy 178 x 200 méter alapterületű palánktábor falait körülbelül 100-150 év múlva kőből építették újjá, ekkor kerültek helyükre azok a több emelet magas, bástyaszerű kaputornyok is, amiket kétemeletes kapuház kötött össze. A két oldalsó kapun áthaladó úgynevezett limesút szélessége a 9 métert is meghaladta, ennek védelmére a tábor további, hadi gépek elhelyezésére alkalmas saroktornyokkal rendelkezett. A terület közepén kapott helyett a principia, az igazgatási és vallási központ, a parancsnok lakóháza (praetorium), illetve raktárak, műhelyek, kórház és legénységi barakkok, amelyek nagyrésze még feltárásra vár.

Camponában a rómaiak haderejének alapjául szolgáló nehézgyalogos légió mellett állandó lovas segédcsapat is állomásozott, amelynek helyigénye a lovak miatt mindig nagyobb tábort tett szükségessé, mint a gyalogos (cohors) vagy részben lovasított (cohors equitata) csapatoknak. A táborban 138-tól trák veterán íjászok első lovascsapata (ala I Thracum veterana sagittaria) állomásozott. A csapat néhány katonájának és altisztjének neve is kiderült, a feltárt síremlékek, vagy elbocsátásukkor kapott katonai diplomájuk alapján. Voltak köztük helyi kelták, trákok, az altisztek között pedig még római polgárok is. A kiszolgált lovaskatonák, veteránok egyébként gyakran telepedtek le egykori bajtársaik közelében, a tábor körüli településen (vicus), ahol jellemzően családot alapítottak, vállalkoztak és földet műveltek.

A Duna menti erőd neve akkor vált történelmi jelentőségűvé és az egész Római Birodalomban ismertté, amikor 322-ben Rausimodus szarmata király megtámadta Pannoniát. Zósimos történetíró elbeszélése szerint "először egy elegendő nagy őrséggel megerősített város" ellen indítottak támadást, ahol a falak egy része kőből épült, felső részük pedig fából volt. A szarmaták ezért azt hitték, fáklyákkal könnyedén felgyújthatják a falakat, az erőd katonái azonban fentről nyilakkal, kövekkel "öldösték a barbárokat". I. (Nagy) Constantinus császár személyesen vezette azt a felmentő sereget, ami végül hátba támadta a barbárokat. Egy korabeli író a császárt dicsőítő költeményében meg is nevezte a győzelem helyszínét, amelyet Campona Victrixnek, azaz Győzedelmes Camponának nevezett, ez az elnevezés aztán birodalom szerte elterjedett.

A római hadsereg hagyományosan a többezer fős, páncélos nehézgyalogságra épült, mindössze 120 lovas katona szolgált egy-egy 4-5 ezer fős légióban. Ezt a hiányosságot lovas segédcsapatokkal igyekeztek pótolni, amelyek jellemzően a birodalom lovaglásban gyakorlott népeinek tagjaiból állt. Ezeket az ellenség lovassága ellen, vagy üldözésre használták, de a 3. századtól szarmata és perzsa mintára egyre többször szereltek fel nehézpáncélos lovas alakulatokat is, illetve a központi sereg magját is lovasok alkották.

A lovaskatonák zsoldja több volt, mint a gyalogosoké, hiszen ebből kellett ellátniuk lovaikat is, illetve szolgálatuk is nagyobb tekintéllyel járt. Páncélzatuk és fegyverzetük is különbözött a gyalogos légiósokétól: díszes, gyakran emberi hajzatot imitáló sisakot hordtak, pajzsuk ovális vagy hatszög formájú, kardjuk pedig a keskeny és hosszúpengéjű spatha volt. Kengyelt nem használtak, szarvakkal ellátott, párnázott nyergüknek köszönhetően azonban képesek voltak biztonságosan lovagolni. Az egymásra utaltság, és a hosszú szolgálati idő szoros köteléket alakított ki a lovas és lova között, a katonák gyakorlatilag minden percüket az állattal töltötték, így nem volt ritka, hogy haláluk esetén a lovat is eltemették gazdájával együtt.

A rómaiak – tanulva a lovasíjászatban gyakorlott népek, például a szarmaták ellen elszenvedett vereségekből – folyamatosan fejlesztették saját íjászaik fegyverzetét. Az erre specializálódott műhelyekben

olyan kompozit reflexíjakat gyártottak, amelyekkel páncél átütésére alkalmas, két- vagy háromélű, piramidális hegyű nyílvesszőket lőttek ki.

A római lovasíjászok – akik 138-tól a camponai erőd védelmét is ellátták – könnyebb íjakat kaptak, mint gyalogos bajtársaik, a nyílvesszőket pedig hátukon, vagy a nyeregre erősített tegezben hordták. A lovas haderő tagjait gyakran a kelet-balkáni trák nép tagjaiból sorozták, akik nem csak kiváló lovasok, de legendás lótenyésztők is voltak.

A lovasíjászok harctéri képességeit örökítette meg az a síremlék, ami egy Tiberius Iulius Rufus nevű katona által végrehajtott bravúrt ír le. A sírkövön az látható, hogy a katona első nyilával az egyik ellenséges katonát a nyakán találta el, a második lövése pedig egy másik harcos szemébe fúródott. A meglőtt harcos még el sem esett, de a katona harmadik nyílvesszőjét már az íjba is helyezte. A kőbe faragott jelenet valószínűleg Rufus katonai karrierjének fontos, sokszor mesélt eseményét örökítette meg.

A lovaskatonák olykor harci helyzeteket imitáló látványos játékokon mutatták be tudásukat, amikor jellemzően vékony bronzlemezből, az alkalomra készült díszes páncélokat, sisakokat viseltek. A játékok során tompa, vashegy nélküli gyakorlófegyvereket használtak egymás ellen, arcukat gyakran jól felismerhető maszksisak fedte, így a közönség is be tudta azonosítani a lovas játék során betöltött szerepét, ezek a sisakok ugyanis görög, trójai és amazon karaktereket ábrázoltak.

A 4. században az erőd körüli települést feladták, a lakosság is beköltözött a biztonságos falak mögé. I. sz. 330 körül a barbár törzsek sikeres támadást hajtottak végre a castellum ellen, ennek során több mint tízezer réz pénzérmet (a katonák zsoldját) elásták. A kincsleletet 1887-ben, pinceásás során fedezték fel. Az erődnél zajlott csaták után a castellumot korszerű tornyokkal építették újjá. Az erőd egy alkalmazás segítségével virtuálisan is bejárható: az audiovizuális túra során a méretarányos 3D modelleknek köszönhetően látható, hogy milyen lehetett az ókori katonai tábor, a tárlatvezető hangja pedig közben számos érdekes dolgot árul el az épületekről és az erőd történelméről.

(Borítókép: MNM Campona Victrix kiállítóhely)