A kutatók úgy gondolták, hogy a fény forrása a lassan elpárolgó por lehet. Avi Loeb, harvardi csillagász szerint azonban ez a magyarázat nem feltétlenül állja meg a helyét. Mint egy nemrégiben közzétett blogbejegyzésében írja: a részletes vizsgálat alapján az objektum felszíni fényessége rendkívül meredeken csökken – a profil egy –3-as sugárirányú lejtést követ. Ez egy olyan háromdimenziós emissziós mintázatra utal, ahol a fényerő –4-es meredekséggel csökken – jóval gyorsabban tehát, mint amit a Naprendszer üstököseinél megszokhattunk. Mint Loeb hozzáteszi, Eric Keto asztrofizikussal együtt arra jutottak, hogy egy ilyen meredek fényességprofil csak akkor alakulhat ki, ha a port egy központi fényforrás világítja meg. A modelljük szerint egy –2-es sűrűségi eloszlás, amelyhez –2-es sugáráram-csökkenés társul, természetes módon eredményez egy –4-es fényességgradienset – pont olyat, mint amit megfigyeltek.

Ha a 3I/ATLAS maga bocsát ki fényt, valódi mérete sokkal kisebb lehet a korábbi becsléseknél.

A visszavert napfény alapján számolt modellek szerint az objektum legfeljebb 20 km átmérőjű lehet – ez azonban rendkívül ritka csillagközi látogatót jelentene: körülbelül tízezer évente egyszer érkezhet ekkora objektum a rendszerünkbe. Ha viszont a 3I/ATLAS maga sugároz fényt, akkor az átmérője jóval kisebb lehet – akár 100 méternél is rövidebb –, és ez jobban illik az eddig ismert csillagközi objektumokhoz, mint az 1I/‘Oumuamua vagy a 2I/Borisov.

A számítások szerint a fénykibocsátás nagyságrendje körülbelül 10 gigawatt lehet, és ezt javarészt maga a mag biztosítja – legyen szó akár visszavert fényről, akár belső sugárzásról. Loeb szerint annyi biztos, hogy a napfény szóródása önmagában nem képes megmagyarázni a megfigyelt, rendkívül meredek 1/R⁴ fényességprofilt. Még ha ugyanis a jeges részecskék el is párolognának a Nap felé néző oldalon, ahogy a cikk elején említett feltételezés szól, ez sem ad kielégítő magyarázatot a megfigyelt fényeloszlásra.

A legegyszerűbb magyarázat tehát az, hogy az objektum maga bocsátja ki a fényt. Ennek azonban csak akkor van értelme, ha a felszíni hőmérséklet meghaladja az 1000 kelvint – különben a kibocsátott sugárzás csúcspontja 3 mikrométer fölé tolódna, ami pedig már nem egyezik a mérésekkel.

Mindez nagyon izgalmas, de adódik a kérdés: természetes úton „generálhat-e” fényt egy ilyen objektum? Loeb szerint akadnak természetes, de rendkívül ritka jelenségek, amelyek a háttérben állhatnak – mint például egy ősi fekete lyuk Hawking-sugárzása, vagy egy szupernóva-maradvány radioaktív bomlása –, ám ezek mégsem tűnnek valószínű magyarázatnak az alacsony energiaszintjük vagy a ritka előfordulásuk miatt. Egy másik, természetes eredetű magyarázat szerint a bolygóközi anyaggal való súrlódás melegítheti fel az objektumot – ám ez sem valószínű. A környezeti nyomás ugyanis elfojtaná a megfigyelt porkibocsátást, hacsak a közeg nem lenne sokkal sűrűbb, mint az aszteroidaöv jelenleg ismert viszonyai.

Loeb kitér a korábbi merész, de érdekes elképzelésére is, miszerint ez csak erősítheti a feltételezést, hogy a 3I/ATLAS akár mesterséges eredetű is lehet – például egy nukleáris meghajtású űrhajó. Természetesen ez most sem mondható ki biztosra – az ilyen nagyívű teóriák alátámasztásához sziklaszilárd alapzat kell, magyarán: a jelenlegi adatoknál jóval erősebb bizonyítékokra lenne szükség.

A 3I/ATLAS 2025. október 3-án rendkívül közel, 28,96 ± 0,06 millió kilométeren belül halad el a Mars mellett. Ez az esemény különleges lehetőséget nyújt a NASA Mars Reconnaissance Orbiterének HiRISE kamerája számára, hogy közeli megfigyeléseket végezzen. Loeb megemlíti, hogy már kapcsolatba lépett a HiRISE csapatával, akik csatlakoztak a vizsgálathoz. Mivel a Nap fénye zavarja a földi távcsöves észleléseket, ez lehet a legjobb esélyünk arra, hogy közelebbről is megismerjük ezt a titokzatos, idegen világból érkező égi vándort.