A mostani eseményektől teljesen függetlenül kezdtük pár hete nézni éjjelenként otthon a Daybreak című sorozatot a Netflixen, aztán valahogy elkezdett egy kicsit minden olyan lenni a valóságban is, mint az epizódokban. Na persze nem egészen olyan, mert ez a fura, egy évad után le is fújt tavalyi furcsaság a teljes kreténségig elszakad a realitástól, ugyanakkor nagyon sok olyan kérdést mélyen kapargat, amivel itt az igazi életben is küzdünk manapság. Elsősorban azt, hogy mi a fenét kezdjenek az életükkel a mai középiskolások.

A Daybreak egy los angelesi kültelki gimi diákjainak életét követi egy igen hülye világvége után, melyben valami fura biológiai fegyvert hurcibáló rakétáktól a felnőttek zombiszerű izékké változnak, akik életük utolsó, többnyire igen prózai mondatukat ismételgetve próbálják megenni a főhősöket, meg hát mindent, ami mozog. A gyerekek pedig klikkesednek, barátságosan, finoman és viccesen, de azért öldösik egymást és próbálják megfejteni, kik ők valójában. Mondanivalóját tekintve a Daybreak 90%-ban a Legyek ura, de a maradék tíz százalék nagyon elég ahhoz, hogy ne az Amerikában kulturálisan kábé a mi Pál utcai fiúk-unkkal egyenértékű regény túlerőltetett, didaktikus huszonegyedik századi parafrázisa legyen.

A fiatal színészek helyesek, cukik, időnként kényelmetlenül felnőttesek és állandóan kidumálnak a jelentekből, kommentálják az életüket a nézőnek. Pont, ahogy a valóságban is teszik a mobil eszközökön, egy online isten, a Közösség figyelmét és megértését keresve minden cselekedetük mellé. Az összes sráctól és csajtól ellopja viszont a show-t Matthew Broderick, aki zseniális casting-csűrcsavarral az egykori tinilázadó Ferris Bueller megformálása után 34 év elteltével iskolaigazgatóként jelenik meg a sorozatban.

(Meglógtam a Ferrarival: ez volt az 1986-os Ferris Bueller's Day Off, Ferris Bueller Szabadnapja című film hervasztó magyar címfordítása, ha emlékszünk. Az a film nálunk egy tűrhető B-kategóriás izé lett, de Amerikában igazi kultfilm vált belőle, a mai napig úgy idézgetik, mint itthon mondjuk az Üvegtigrist.)

A Daybreak vicces, érdekes, az utolsó rész utolsó percéig ébren tartja a kíváncsiságot, pedig igazából semmi értelme. Egy tökéletes szürreális hülyeség az egész, összetákolt alaphelyzettel és teljesen logikátlan jelenségekkel, összefüggéstelen helyzetek bugyuta sorozata. A rendezésben, az epizódok időnként eltérő stílusában van valami a Kill Bill ugrándozásából, a hangulatban jó sok a Hullajó abszurditáson is túl tolt gusztustalanságából, itt-ott egy pici MadMax és Twilight, de a legfontosabb a ki nem mondott sok-sok kérdés arról, hogy mit is kezdjenek magukkal és a felnőttek által elcseszett világgal a mai tizenévesek, akár lesz apokalipszis, akár nem.

A sorozat linkje az IMDB-n
A sorozat linkje a Rotten Tomatoes-on