Csuzima (illetve angolos átírással Tsushima) sokaknak a közelmúltban megjelent, szamurájos videojátékból lehet ismerős, pedig ezen szigetcsoport közelében zajlott a huszadik század egyik meghatározó tengeri ütközete, amely nem csak a hatalmi viszonyokra volt nagy hatással, de a korszak haditechnikájára is.

Kétségtelenül sok analógiát lehet észrevenni az most Ukrajnában zajló, valamint az 1904-1905-ös orosz–japán háború között, de jelentős különbség, hogy akkor Japán indította az első csapást. A háborút elsősorban a Koreai-félsziget, másodsorban a dél-mandzsúriai területek megszerzése érdekében vívta a két ország. Röviden: Japán geostratégiai szempontból nem örült annak, hogy Koreát az oroszok meg akarták szerezni, míg Oroszország szabad utat akart a hajóinak Vlagyivosztokból a nyílt óceánra, és mint II. Miklós orosz cár fogalmazott, ha a Koreai-szoros mindkét fele japán kézre kerül, akkor az egy „második Boszporuszt” jelentett volna. A szikrát az jelentette, hogy már majdnem elkészült a transzszibériai vasút, ami az orosz befolyás növekedését tette lehetővé Kínában és Koreában, ezért a tokiói kormány 1904 januárjában Oroszország megtámadásáról döntött.

Papíron az orosz hadsereg volt az erősebb a maga hárommillió fős létszámával szemben a japánok hatszázezres hadseregével, de ez az előny a gyakorlatban nem sokat ért. A japán fél a háborúban végig előnyben volt, ami a háborút lezáró, 1905. május 26–27-én megvívott döntő, Csuzimai-szorosban vívott tengeri ütközetben domborodott ki igazán.

A japán hadihajókat Togo Heihacsiro admirális vezette, míg az orosz flottát Zinovij Rozsesztvenszkij altengernagy. Az orosz flottával kapcsolatos problémák azonban már annak összeállításakor megkezdődtek – az altengernagy csak az új építésű, jól manőverező hajókat vitte volna magával, viszont a haditengerészeti minisztérium és az orosz cár a tűzerőt a mozgékonyság fölé helyezte, és ezért inkább több hajót küldtek végül. Ennek eredménye, hogy a Második Csendes-óceáni Flotta mind a tűzerő, mind a műszaki állapot, mind pedig a manőverezőképesség szempontjából rendkívül heterogén haderővé vált. Ehhez társult, hogy az orosz tengerészek jóval kevésbé voltak képzettek és kevesebbet is gyakorlatoztak, mint a japánok. Ennek egyik oka az volt, hogy a civil szféra egyszerűen elszívta a jó műszaki szakembereket a haditengerészet elől, mivel jobb esélyeket kínált. Végül komoly problémát jelentett az utánpótlás is, ami miatt a hajókat túlterhelték szénnek, így azok még többet vesztettek a sebességükből.

Ezért aztán hiába is volt az orosz és a japán flotta a tűzerő és a hajók össztömege szempontjából körülbelül egyenrangú, a jól képzett, gyakorlott japán tengerészek Nagy-Britanniában gyártott, modern hadihajókról néztek farkasszemet az elleséggel. Ez utóbbiakra, tehát a brit hadihajókra a pénzt az 1894–1895-ös kínai–japán háborúban elért japán győzelem hozta a szigetország konyhájára, míg korábban a relatíve fejletlenebb haditengerészeti flottát akarták a nagyon jól képzett legénységgel ellensúlyozni. Csuzimánál azonban már mindkettő – kiváló tengerész és modern hadihajó – egyaránt adott volt.

Togo admirális az ütközetben ennek megfelelően a japán hajók sebességére épített, és egy kockázatos „T-keresztezéses” formációval próbálta legyőzni az ellenfelét – vagyis a japán hajókat a „T horizontális száraként merőlegesen vezette rá az orosz hajók vonalára, lehetővé téve, hogy japán hajók valamennyi lövegüket bevetve vegyék tűz alá az elöl haladó orosz csatahajókat, miközben azok csak elülső lövegeiket használhatták”. Az ütközet végén a cári flotta összes hajója vagy elsüllyedt vagy megadta magát – ekkor került hullámsírba a zászlóshajó, a Knyaz Suvorov is, amely fedélzetéről csak 20 tiszt menekült meg – a Moszkváig ez volt az utolsó példa, hogy orosz zászlóshajó elsüllyedjen. A legénységet érintő veszteség is kataszrofális volt – 5000 orosz tengerész meghalt, 800 megsérült, 6000 pedig fogságba esett, ezzel szemben japán 700 tengerészt és 3 torpedórombolót vesztett.

Nem túlzás tehát azt mondani, hogy ez az ütközet már akkor eldőlt, amikor az orosz flottát összeállították. És hogy miként emlékezett meg erről a napról Miklós cár, amikor oly sok tengerésze vesztette életét? A cár így írt erről a naplójában:

„Szakadatlanul érkeznek a nyomasztó és ellentmondó hírek a csuzimai öbölben folyó szerencsétlen ütközetről. Három jelentést hallgattam meg, aztán kettesben sétálni mentünk. Az idő gyönyörű volt, és meleg.”

Oroszország végül amerikai közvetítéssel szeptember 5-én békét kötött Japánnal, és lemondott a vitatott területekről. Az orosz irányítás nehézségei, valamint a szedett-vetett haderőn felül azonban akad még egy párhuzam Ukrajnával – a világ nagyhatalmai haditechnikai szempontból is éberen figyelték az eseményeket, hisz a napóleoni háborúk idején vívott trafalgari csata óta nem volt példa ekkora tengeri ütközetre. Akkoriban pedig úgy látták, hogy a „Csuzimai-szorosban lezajló ütközet azt az amerikai Alfred Thayer Mahan által propagált tézist erősítette meg, hogy a jövő tengeri ütközeteit az egy csapásmérő egységbe összevont, nagy tűzerejű csatahajókból álló flották fogják eldönteni. Ennek eredményeképpen bocsátotta vízre a Brit Admiralitás 1905 októberében az erős páncéllal és kizárólag nagy kaliberű ágyukkal felszerelt, nagy gyorsaságú csatahajóját, a Dreadnought-ot”.

Források: Insder, Múlt-kor, Újkor.hu

(Kép: orosz hajó elsüllyedése Csuzimánál, forrás: Library of Congress)