Mi a helyzet a klasszikus légi csatákkal, angol kifejezéssel dogfightokkal, amelyek annyira meghatározták az előző századot? Ezek a légi csaták elválaszthatatlanok a korai, a levegőben vívott fegyveres konfliktusoktól, és nem csak például a Top Gun filmekben köszönnek vissza, de ezek a csaták ihlették még a Star Wars rendkívül látványos űrben zajló ütközeteit is. Látszólag azonban a technológiai fejlődés ezt a fajta hadviselést feleslegessé teszi: amíg a dogfight a boksz, a jelen légi harca a mesterlövészet – a jelenlegi cél ugyanis még azelőtt eliminálni a célpontot, hogy az egyáltalán feltűnne a láthatáron.

A dogfighttal kapcsolatos kérdések azonban nem most, az új Top Gun film miatt lettek aktuálisak, hanem 2015-ben, amikor kiderült, hogy a technológiai csoda F–35 Joint Strike Fighter csúnyán alulmaradt pár tesz során ilyen jellegű légiharcban a hetvenes évekre visszavezethető F–16 Fighting Falconokkal szemben. Mint kiderült később, az F–35-nek ekkor még nem volt teljesen működőképes a digitális rendszere, de ettől függetlenül is felhívta az eset a figyelmet arra a kérdésre, hogy egyáltalán szükséges-e olyan gépeket tervezni, amelyek képesek erre a fajta hadviselésre?

Az biztos, hogy klasszikus dogfightra, amelyben amerikai gép is részt vett, mindössze kettő példa akad a közelmúltból. A legutóbbi eset 2017-ben történt, ekkor az amerikai haditengerészet F/A–18E Super Hornetje lelőtt egy szíriai lobogó alatt repülő Szu–22-est, amint az az amerikaiak által támogatott Szíriai Demokratikus Erőket bombázta Szíria Rakka tartományában. Ez nem is volt igazán klasszikus dogfight, de Koszovó óta ('99-ben egy F–16-os lőtt ki egy szerb MiG–29-et) az első példa volt arra, hogy egy amerikai gép kilő a levegőben egy ellenséges vadászt. Utolsó, igazi, kemény, vadászok közti légi harcban az USA repülői 1991-ben, Irak felett vettek részt – látszólag tehát a dogfightok kora olyan három évtizede nagyjából kifutott.

A jelen helyzet pedig kétségtelenül az, hogy az USA fejlesztései nem épp a közvetlen közeli légi harcot tartják a jövő szempontjából kulcsfontosságúnak.

Erre utal az is, hogy több magasabb rangú tiszt nyíltan célozgat arra, hogy Amerika következő légifölény vadászgépe inkább a B–21 Raider bombázóra kell, hogy hasonlítson, és nem az F–22 Raptorra. Ennek oka, hogy egy nehéz repülőgép, amely képes uralni az eget a könnyebb, agilisebb ellenfelekkel szemben olyan technológiák segítségével, mint a támogató drónok és az irányított energiafegyverek, elméletileg ugyanolyan hatékonynak bizonyulhat, mint egy nagy manőverezőképességű vadászgépekből álló flotta egy adott légtér birtoklásában. Magyarán a közeli légi harcra való kapacitással szemben olyan dolgok kerülnek előtérbe, mint a jelentős fegyverkapacitás, üzemanyag-hatótáv és alacsony megfigyelhetőség a radarrendszerek számára.

Mindez tehát a fenti, "mesterlövész mentalitásra" vezethető vissza, ami jelenleg a Pentagon hozzáállását is jellemzi a kérdés kapcsán: a cél az első, egyben végzetes lövés biztosítása, nem pedig a gép-gép elleni légi csata. Éppen emiatt az F–22 Raptor speciális kombinációja, ami a kiugró teljesítményt ötvözte a lopakodó képességekkel, nem annyira az eljövendő idők előszele, sokkal inkább tekinthető ez a gép hídnak múlt és jövő közt, magyarán a klasszikus légi harcok, valamint a modern, adatalapú légi csaták közt. Mindezzel együtt a kiképzés része jelenleg is a dogfight, de sokkal inkább csak azért, hogy a pilóták ezen az extrém terheléses módon tapasztalják ki a repülők képességeit. Magyarán az amerikai pilóták felkészülnek ugyan ezekre a közeli légi csatákra, de az általuk használt taktika célja éppen az, hogy ezeket elkerüljék.

Ellenérvhez ebben az esetben elég a szomszédba menni – éppen Ukrajnában zajlott pár komolyabb dogfight az ukrán MiG–29-ek és az orosz Szu–35-ök között. Ha valaki még emlékszik, a misztikus hős, Kijev Kísértete is ilyenekben vett részt.

Kijev Kísértete – az ördögi képességű ukrán vadászpilóta, aki MiG-eket eszik reggelire Megszülethetett az első legendája a háborúnak: az ukrán vadászpilóta, aki rosszabb felszereléssel is leszedett fényes nappal Kijev felett 6 orosz gépet. Mekkora az esély, hogy tényleg létezik?

Azonban az orosz taktika is fejlődik ez ügyben, és közelít az amerikai felfogáshoz – újabban az orosz gépek már maradnak az orosz légtérben, és onnan lőnek távoli, de földi célpontokra. Ez tehát épp az az irány többek szerint, amerre a légi taktika jelenleg is tart: a földi célpontok elpusztítása a fontos, és nem légi csaták vívása ellenséges vadászokkal. Mint az egyik pilóta nyilatkozott:

„A modern vadászgépek valódi szerepe a levegő-föld csapás. A CAS (közeli légi támogatás) és a SEAD (az ellenséges légvédelem elnyomása), valamint a régimódi bombák ledobása jelentik a modern vadászgépek létezésének a valódi okait.

Az F–35 jelentősebb helyzetfelismerést kínál a pilótáknak nagy hatótávolságon, mint bármely taktikai repülőgép a történelemben, és bár az F–22 szenzorkészlete nem annyira lenyűgöző, mint az előbbi gépé, ezt a dinamikus repülőgépet a légierő továbbra is úgy tartja számon, hogy képes biztosítani a kívánatos célt, tehát az első, végzetes csapás lehetőségét a fenyegetésekkel szemben.”

Magyarán az F–22 alkalmas dogfightra, csak éppen a biztonságosabb és a logikusabb megközelítése a helyzetnek, hogy már távolról végezzen a pilóta az ellenséges géppel. A jelen tehát ez az irány, a jövőről pedig szintén esett szó. Hogy ez mennyire elhibázott vagy helyes, azt viták övezik, egy következtetés viszont kirajzolódni látszik: a dogfight jelenleg talán halott, de ez nem jelenti, hogy sosem fog kikelni a sírból. Ukrajnának ugyanis akad egy tanulsága:

A 21. század háborúja nem elválasztható a 20. század harci technológiájától.

Ezt támasztják alá a számok is: az USA 150 harcra kész F–22 Raptorral és 300 (eddig csak részben leszállított) F–35-össel rendelkezik, és ez jelenleg a bolygó legnagyobb, legmodernebb és leghatékonyabb lopakodó gépekből álló flottája. Azonban még ha a két gép darabszámát össze is adjuk, még az is eltörpül az USA jelenlegi 1300 vadászból álló F–16-os flottájához képest. Magyarán ezek a modern gépek az amerikai arzenál legjobb esetben is ötödét jelentik. Nézzük az ellenséges hatalmakat! A második legerősebb légierővel Oroszország büszkélkedhet – nekik 12 lopakodó prototípusuk van, valamint két legyártott Szu–57-es a teljes 1511 gépből álló flottából. A kínai légierő a harmadik legerősebb: az ázsiai ország a második legnagyobb lopakodó flottával, valószínűleg több mint 150 Chengdu J–20-assal rendelkezik. Kína másik 1800 vadászrepülőgépe közül azonban csak körülbelül 800 darab negyedik generációs sugárhajtású vadász, a maradék régebbi modell.

Mi következik mindebből? A globális nagyhatalmak között az elkövetkező évtizedekben bármikor lezajló nagyszabású konfliktus nyilván sokkal több, a 20. század második feléből származó 4. generációs vadászgépet mozgósítana, mint bármilyen modern lopakodót. És bár a lopakodó repülőgépek határozott előnyt jelentenének, néha hátrányba kerülhetnek, amikor a harci káoszban a régebbi, de gyorsabb és ügyesebb vadászgépek látótávolságán belülre keverednek. Az olyan repülőgépek, mint az F–35, páratlanok abból a szempontból, hogy nagyon messziről leszedjék az ellenséget, de egy igazán nagyszabású harcban, amelyben szó szerint több ezer repülőgép repül ugyanabban a légtérben, gyorsan lehetetlenné válhat a távolság megtartása. És mint az egyik szakértő fogalmaz:

„A lopakodás nem használ a lövedékekkel szemben.”

A tanulság tehát, hogy nem a technológiai fejlődés miatt tűnt el elsősorban a klasszikus, vadászok közötti légi harc, hanem azért mert a második világháború óta relatív béke van a világban – szuperhatalmak nyíltan legalábbis nem estek egymásnak, és ezért kiterjedt, rengeteg résztvevővel vívott légi ütközetek sem bontakoztak ki. Vagyis a cikk címében feltett kérdésre válaszolva, a dogfight tényleg inkább a múlt része, mint a jelené, de ez csak a mostani viszonylagos békének köszönhető. Azt pedig, hogy mit hozhat a jövő, senki sem tudja.

Források: 1945_1, 1945_2

(Kép:  F-35A Lighting II, forrás: picryl/Robert Sullivan)