A Tempest, a brit hatodik generációs vadászrepülő nem egyszerűen egy harci jármű, de összefoglalása a fegyverrendszerek, szenzorok, valamint az információáramlás eddigi, pontosabban jövőbeli teljesítményének – a gép ugyanis a következő évtized közepén léphet szolgálatba először. A Tempest-program 2015-ben indult, de nyilvánosan csak egy évvel később, a Farnborough International Air Show-n mutatták be. A programban az Egyesült Királyság mellett Svédország és Olaszország légierői, valamint ezen országok katonai beszállítói vesznek részt: a BAE Systems, a SAAB, valamint a Leonardo, illetve a társuláshoz legutóbb Japán is csatlakozott, amely ország a hajtómű, valamint a többszerepű szenzorok kifejlesztésében vesz részt. A gép a tervek szerint a brit Királyi Légierő (RAF) és az olasz légierő Eurofighter Typhoon gépeit váltja majd le, és a programon jelenleg összesen 300 vállalat vagy intézet több mint 2000 munkatársa dolgozik. Az Egyesült Királyság ugyan szeretné, ha további partnerek szállnának be, és Japán esetén ez a korábbi reményeknek megfelelően teljesült is tehát mostanra, de a többi nagyobb európai gazdaság (Franciaország, Németország és Spanyolország) mind a saját hasonló fejlesztéseikre (Future Combat Air System/FCAS) koncentrálnak inkább.

A Tempest egyik fő erőssége tehát, hogy jövő- és szituációbiztos, amit úgy kívánnak elérni, hogy a misszió követelményeihez igazítva nagyon könnyű legyen mind a gép szoftveres, mind a hardveres összetevőit újrakonfigurálni – ez az amit a számítástechnikából ismerős „plug and play” megközelítésnek neveznek. Mindez nem csak a fegyverrendszerek vagy a szenzorok lecserélhetőségét jelenti, de akár az üzemanyagtankokét is. Ennek köszönhetően egyébként a gyártás is sokkal költséghatékonyabb lesz, mint valaha. A plug and play mellett akad egy másik jól hangzó kifejezés is, ez a „skálázható autonómia”, ami a következőkre utal a RAF honlapját idézve:

„A Tempest többféle működési módot biztosít majd kombinálva az emberes, a pilóta nélküli és az opcionálisan személyzettel ellátott platformokat, fedélzeti és fedélzeten kívüli adatfeldolgozással, valamint számos pilóta-döntést segítő eszközzel emberes repülés esetén. A skálázható autonómia kulcsfontosságú lesz a jövőben, mivel a működési környezetek összetettebbé, míg a fenyegetések kifinomultabbá és veszélyesebbé válnak.”

A gép manőverezhető képességét, sebességét és teherbírását pedig az úgynevezett kiegyensúlyozott túlélési dizájn határozza meg, ami talán önmagáért beszélő fogalom. Mindezt már a felhasznált anyagok oldalán is szeretnék elérni: a fejlett kompozit anyagok a könnyű, de nagy teljesítményű konfigurációk előállításához szükségesek, amelyek képesek magasabb hőmérsékleten is működni. Az intelligens és integrált energiamenedzsment pedig azért szükséges, mert a hatodik generációs gépnek sokkal több áramra lesz szüksége, mint a korábbi vadászoknak – mindennek oka elsősorban a több olyan szenzor és egyéb alrendszer, amelyek lézeres megoldást használnak. Ez a megközelítés azonban a lehető leghatékonyabban hasznosítja a gép fő áramforrását, a gázturbinát, ráadásul ez megoldás átkerülhet a civil légi programokba is fenntarthatósági szempontok miatt.

Természetesen a gép támogatni fogja a kísérő drónrajt és egyéb, jövőbeni megoldásokat is, mégis, ami talán a legdöbbenetesebb, az két, eddig még nem kitárgyalt koncepció: az első a hordozható pilótafülke. Az elképzelés szerint a fülkében nem is akadna semmilyen kijelző, ehelyett a pilótasisak funkcionálna VR sisakként, valamint kiterjesztett valóság sisakként is – így az „interaktív kokpit” közvetlen a pilóta szeme előtt jelenne meg. A második koncepció az információs fölény – ennek köszönhetően a pilóta mindig két-három lépéssel az ellenfele előtt járhatna. Ezt a fölényt a fejlett és integrált érzékelők, nem kinetikus effektusok és kommunikációs rendszerek teremtenék meg. Mindennek lényege nem is egy-egy technológia, hanem hogy a pilóta magabiztosabban hozhat döntéseket, mivel nem egyetlen érzékelőre hagyatkozik, hanem többféle szenzor fog együttműködni, hogy információkat gyűjtsön, amelyek átesnek a Tempest rendszer automatikus keresztellenőrzésén, valamint a rendszer kereszthivatkozással is ellátja őket. A Tempest folyamatosan több forrásból (például más repülőgépekből) származó adatokat bányász és koordinál, hogy megbízható és jól használható információkat nyújtson, amelyeket ráadásul meg lehet osztani más repülőgépekkel is a felhőmegoldás révén (battle cloud).

Mindezek nagyon jól hangzanak, de, ahogy azt az 1945 szakírója is megemlíti, nem szabad átlépni az ukrajnai háború tanulságain, aminek lényege, hogy hiába a papíron erősebb légi ütőképesség (mint most az orosz oldalon), egy relatíve fejlett légvédelem akár ezzel szemben is hosszan megőrizheti a működőképességét. Ukrajnában most éppen sok évtizedes légvédelmi rendszerek (Stinger, S–300) okoznak az oroszoknak fejfájást, ezért valószínűleg a Tempest program mérnökei sem csak a jövőt tartják szem előtt, de ugyanennyire felkészítik a gépet az elmúlt korok rendszerei ellen is.

(Képek: művészi illsuztrációk a Tempestről/RAF)