A ma legnépszerűbb magyarázat szerint egy Mars-méretű égitest, Theia ütközött a fiatal Földdel, a törmelékből pedig kialakult a Hold. Ezzel annyi probléma van, hogy az Apollo-küldetések során gyűjtött kőzetek izotópösszetétele szinte teljesen megegyezik a Föld köpenyének és kérgének anyagával.
Magyarán: hova tűnt Theia?
Még a modellek szerint is problémás, hogy a Föld és a Hold anyagi összetétele ennyire hasonlít, idegen égitestnek meg nyoma sincs.
Sir George Howard Darwin (Charles Darwin fia) angol csillagász feltételezése radikálisan eltért ettől: eszerint a Hold úgy született, hogy a nagyon gyorsan forgó ősi Föld az egyenlítőnél „levetett” magáról egy nagy darab anyagot. Ez tehát megfelelne annak, amit az Apollo-minták mutatnak: vagyis hogy a két égitest összetétele nagyon hasonló.
Csakhogy Darwin elméletével is akad gond: ehhez ugyanis a Földnek elképesztően gyorsan kellett volna pörögnie. Egy nap nagyjából 2–3 órás lett volna, és ezzel együtt a Föld–Hold rendszer teljes szögimpulzusának (a forgás „lendületének”) körülbelül négyszer akkorának kellett volna lennie, mint ma.
A legnagyobb probléma az, hogy a fizika szerint a szögimpulzus nem tűnik el csak úgy: ha valaha tényleg ennyivel több volt, kellene egy jó magyarázat arra, hova lett a „hiányzó” háromnegyed rész – és erre nincs igazán meggyőző válasz.
Edwards most tehát kvázi Darwin elméletét javítja meg, amikor az Acta Geochimicában azt állítja: a megoldás egy belső energiaforrás, a gravitációs potenciális energia lassú „átcsorgása” hővé és fotonokká (LɅ = –U H0).
Szerinte ez a hő a magban csak gyűlt és gyűlt, majd a mag–köpeny határán „ülő” két óriási LLVP egy pontra fókuszálta az energiát; a proto-Csendes-óceáni zónában pedig egy kimberlithez hasonló robbanás köpeny- és kéreganyagot lőtt alacsony Föld körüli pályára. Ahol aztán ebből összeállt a Hold.
Mi az a LLVP?
A Csendes-óceán és Afrika alatti nagy kiterjedésű, alacsony szeizmikus sebességű tartomány. Ezek a Föld legalsó köpenyében, a köpeny–mag határ közelében ülő óriási zónák, ahol a földrengéshullámok (főleg a nyíróhullámok) lassabban haladnak át, mint a környező kőzetekben. Ezt szeizmikus tomográfiával fedezték fel a kutatók, és jelenleg két fő ilyen területet emlegetnek: egyet Afrika, egyet pedig a Csendes-óceán alatt.
Hogy miért lassabb ott a hullámterjedés, arról vita van: lehet egyszerűen melegebb az anyag, de az is, hogy összetételben is eltér (például sűrűbb, „másfajta” köpenyanyag keveredik benne). Azért fontos, mert sok elképzelés szerint ezek a mély köpeny „nagy csomópontjai” kapcsolatban állhatnak a köpenyfeláramlásokkal és a felszíni forrópontos vulkanizmussal is.
Hogy ez leváltja-e az óriásbecsapódást, még kérdés; leginkább azon múlik, hogy a fenti problémák lezárhatók-e vele úgy, hogy közben ne nyissunk újakat.
