Bár az elmúlt években a csapból is a virtuális valóság folyik, az még ma sem teljesen világos, hogy a VR-szemüvegek jelenlegi generációja siker lesz vagy bukás. Ha egy technológiában olyan cégek érdekeltek, mint a Sony vagy a Facebook, az persze javítja az esélyeit, és a VR-ra mára egy egész ökoszisztéma is épült, amelyben kisebb és nagyobb cégek gyártanak a szemüvegekhez mozgásérzékelő technológiától kezdve VR-mellényig mindenfélét, de a VR üzletileg egyelőre nem akkora siker, hogy az feltétlenül indokolná a fennmaradását. A Statista adatai szerint a három legnagyobb gyártó 4,7 millió szemüveget adott el idén, ami növekvő keresletet jelez, ugyanakkor az okostelefon- vagy a laptopeladásokhoz képest még a kanyarban sincsen.

Ennek az egyik oka a rendkívül magas ár, a másik pedig, hogy a technológia közel sem eléggé kiforrott. A VR-szemüvegek képe meg sem közelíti a valóságot, a viselésük mozgásbetegséget okoz, ráadásul maga a sisak is nagy és kényelmetlen. A finn Varjo szemüvegénél viszont egy negatívumot lehúzhatunk erről a listáról.

A VR-2 Pro a Varjo két, boltban kapható szemüvege közül a drágábbik, hatezer dollárba, vagyis 1,8 millió forintba kerül, ami még VR-viszonylatban is megdöbbentően drága. És persze kell hozzá egy olyan számítógép is, amivel rendesen használható. A gyári adatok szerint minimum egy hatodik generációs Intel i7 procira, GeForce 1080 videokártyára és 16 GB RAM-ra lesz szükségünk, bár a cég képviselője azt mondta nekünk, hogy egy újabb i5-ös proci is megteszi.

Hogy miért ennyire drága a VR-2 Pro, az azonnal nyilvánvalóvá vált, ahogy feltettük a fejünkre. A Varjo szemüvegének olyan kristálytiszta a képe, mintha tényleg a valóságot látnánk, sehol egy szemernyi pixel vagy egy elmosódás, még a könyvek fedelén látható apró betűket is tökéletesen el lehet olvasni. Ezt úgy érték el, hogy a szemüvegben két panelt kombináltak: egy Full HD felbontású micro-OLED panelt és egy 1600x1440 pixel felbontású AMOLED panelt.A Varjo Bionic Displaynek nevezte el ezt a technológiát, ami állítólag 3000 pixeles pixelsűrűséget (PPI) tesz lehetővé. A piacon levő többi szemüveg közül a HTC Vive Pro rendelkezik a legmagasabb pixelsűrűséggel, de még az is csak 615 PPI-t tud, a többi szemüveg pixelsűrűsége jellemzően 380-460 PPI között mozog.

A Bionic Display sajátossága, hogy a kép középen élesebb, a szélein pedig kicsit homályosabb, de mivel az emberi szem is így működik, ez egészen addig nem feltűnő, amíg középre nézünk (habár a szemüveg a szemmozgásunkat is érzékeli, szóval előfordul, hogy nem középre nézünk). A másik, amire felfigyeltünk, hogy miközben a fejünket forgattuk, a kép optikailag kicsit deformálódott, nagyjából mintha víz alatt lennénk. Ezt az érzést erősíti, hogy a Varjo VR-2 Pro más szemüvegekhez képest kisebb, 87 fokos látómezővel rendelkezik, és mivel súlya is van rendesen, így tényleg olyan érzés viselni, mintha búvárszemüvegen keresztül néznéd a világot.

Gyorsan szögezzük le még egszer: a VR-2 nagyjából ezerszer jobban néz ki, mint bármi, amit eddig virtuális valóság kategóriában láttunk. A nagyjából tízperces demó alatt két programot volt lehetőségünk kipróbálni: az egyik egy alkotóműhely volt, ahol ugyan semmit sem tudtunk csinálni a nézelődésen kívül, de a zseniálisan kaotikus, festékkel összemázolt, könyvekkel és fura szobrokkal teleszórt helyiség tökéletesen demonstrálta, mire képes a technológia. A másik programban annál több teendőnk volt (azaz inkább csak lett volna), ugyanis egy olyan szimulációt próbalhattunk ki, amiben egy lángoló, második világháborús gépben ültünk, és az instrukciók alapján kezelnünk kellett volna a problémát.

Ezt nem nagyon igyekeztünk megtenni, viszont ebben a programban lehetőségünk nyílt kipróbálni, hogy működik az Ultraleap (korabban Leap Motion) által kifejlesztett mozgásérzékelés. A kezeddel előre nyúlva megragathatod a botkormányt, benyomhatod a gombokat, felveheted a repülőgép használati utasítását, és ehhez semmilyen kontroller nem kell. Az egész ráadásul megdöbbentően pontosan működik, csupán a használati utasítással akadt kisebb gondunk, amikor megpróbáltuk letenni.

A szemüveggel emellett mozogni is tudunk a virtuális térben, persze ha van hozzá elég helyünk. Nem tudjuk, hogy a program vagy a szemüveg hiányossága, hogy az alkotóműhelyben nem jelezte, hogy meddig mehetünk el anélkül, hogy a valóságban nekimennénk a falnak, de sokat amúgy sem mászkálhattunk volna, ugyanis a VR-2 vezetékkel kapcsolódik a számítógéphez, így a tökéletes élményhez olyan gép kell, mint mondjuk a HP Omen X, amit a hátadon tudsz viselni.

A Varjo VR-2 hozta, amire a kritikák alapján számítottunk: a legtökéletesebb virtuális valóságot, amit eddig láttunk. A VR-nek viszont még így is sokat kell fejlődnie, mire annyira alapvető lesz, mint mondjuk az okostelefonok.