A tengeralattjárók elterjedése az amerikai polgárháborúk idején kezdődött, az első világháborúban kibontakozott, míg a másodikra a hajósok talán legrettegettebb ellensége lett. Az viszont talán kevésbé köztudott, hogy a német tengeralattjárókat eleinte felderítő feladatokhoz, illetve víz alatti aknatelepítéshez használták, így azok nem keltettek különösen nagy félelmet az angolokban. 1914. szeptember huszonkettedikén aztán fordult a kocka.

A nap, ami mindent megváltoztatott

Azon a nyáron vita támadt a brit admirálisok között, sokan ugyanis attól tartottak, hogy a járőrflottáik sérülékenyek lehetnek a német tengeralattjárók váratlan támadásaival szemben. Ám amíg a szárazföldön erről ment a szóváltás, addig az Északi-tengeren járőrözők továbbra is német rombolókat és cirkálókat vártak. Akárcsak az a miniflotta, ami járőrözés céljából Hollandia partjaihoz hajózott szeptember tizenhatodikán.

Az említett flotta tizenkétezer tonnás HMS Aboukir, páncélozott cirkáló fedélzetén hétszázhuszonöt matróz között szolgált a tizenöt éves Wenman Wykeham-Musgrave tengerészkadét is, a híres Osborne-i Royal Naval College diákja.

Szeptember huszonkettedikén hajnalban aztán egy német tengeralattjáró, nevezetesen az SM U-9 véletlenül a flotta közelébe került. Eredeti célpontja Ostend kikötője volt, de egy vihar miatt kénytelen volt alámerülni és messzebbre sodródni a parttól. Reggel fél hét tájban, nagyjából ötszáz méteres távolságból az U-9 egyetlen lövéssel elintézte az Aboukirt. A torpedó becsapódását követően a hajó gépházát elöntötte a víz, a motor azonnal leállt.

Abban a hiszemben, hogy aknára futottak, a britek két másik cirkáló segítségét kérték. Az Aboukir sérülése azonban szó szerint végzetes volt, mivel a találat után mintegy huszonöt perccel a hajó az oldalára fordult, és percek alatt elsüllyedt. Csupán egyetlen mentőcsónak lebegett a vízen, de a tengerészek többsége -köztük Wykeham-Musgrave- inkább úszva menekült.

A kadét végül elérte a HMS Hogue cirkálót, a matrózok pedig kihúzták őt a vízből. Időközben a németek tengeralattjárója a felszínre emelkedett, hogy periszkópjával körbekémleljen odafenn. A britek persze azonnal észrevették, a Hogue legénysége tüzet nyitott az U-9-esre, ami válaszként kilőtt két torpedót, majd gyorsan lesüllyedt;

a Hogue elsüllyedt, a legénység - Wykeham-Musgrave-vel együtt - pedig ismét menekülőre fogta, és megpróbált a harmadik közelben hajózó cirkáló, az HMS Cressy közelébe kerülni.

A Cressy ugyancsak észlelte a német tengeralattjárót, tüzet nyitott, valamint megpróbálta elgázolni, de az U-9 gyorsabb volt, így még a karambol előtt lesüllyedt. Csak még előtte kilőtt két torpedót a Cressyre, nagyjából egy kilométeres távolságból, majd ötszáz méterre csökkentette a távolságot, hogy kilője utolsó torpedóját is.

Amikor a Cressyt fél nyolc körül eltalálta a torpedó, a legénység egy része éppen a másik két hajó túlélőit mentette. Mire Wykeham-Musgrave nagy nehezen a fedélzetre jutott, a harmadik hajó is süllyedni kezdett. Végkimerülése határán uszadékfába kapaszkodva próbált a víz felszínén maradni, végül egy holland halászhajó meglátta és megmentette. Ezúttal végérvényesen.

Mivel a német tengeralattjáró akkumulátorai vészesen közeledtek a megadás felé, a gép biztonságos mélységbe ereszkedett, és csak másnap emelkedett fel újra, hogy a felszínen, teljesen védtelenül haza jusson. A három brit hajó elpusztítása közel ezerötszáz tengerész halálát okozta, a háború végéig pedig az U-9 további tizenhárom angol, és egy orosz hajót elsüllyesztett.

Talán nem meglepő módon Wykeham-Musgrave leszerelt a tengerészettől, a második világháború előtt azonban ismét beállt, és végül kapitány lett belőle. 1989-ben, kilencven évesen halt meg. A három brit hajó roncsai pedig azóta is a holland partoktól (körülbelül negyven kilométerre, harminc méter mélyen) nyugszanak az Északi-tengerben.

(Fotó: Pixabay, Wikimedia, Militaryhistorynow)