Juliane Koepcke 17 évesen az egyetlen túlélője volt egy brutális repülőgép-katasztrófának, amely 91 ember életét követelte. A történet 1971. december 24-én kezdődik: ekkor Juliane és édesanyja, Maria a LANSA 508-as járatával indult Limából a perui Pucallpába. Bár a lány apja figyelmeztette őket, hogy a légitársaság finoman szólva nem az izmos biztonsági teljesítményéről ismert, Juliane és az édesanyja számára ez volt az egyetlen elérhető lehetőség az utazás szempontjából. Miközben azonban a gép a perui esőerdő felett szelte az eget, villámcsapás érte, majd röviddel ezután egyszerűen darabokra esett a levegőben.

Később Juliane visszaemlékezésből derült ki, hogy mekkora káosz tört ki a fedélzeten: a heves turbulencia miatt a felső tárolókból előzuhantak a karácsonyi ajándékok, miközben az utasok kétségbeesetten sírtak. Ahogy a gépet elöntötte a sötétség, miután az elektronika végleg megadta magát, Juliane édesanyja megfogta a lánya kezét, és ezt mondta:

“Ez a vég, itt mindennek vége.”

És a vég el is érkezett az összes utas számára. Kivéve Juliane-t, akinek a következő emlékképe az volt, hogy mintegy 3000 métert zuhan, még mindig az üléshez szíjazva, miközben körülötte őrülten csapkodnak az esőerdő hatalmas lombjai. A becsapódás előtt azonban elvesztette az eszméletét.

Nem mindennapi teljesítmény, sőt valóságos csoda, de Juliane túlélte a zuhanást. Később többen is úgy vélték, hogy a lány túlélését két körülmény szavatolta: egyrészt az, hogy végig az üléshez volt szíjazva, így a teste valamennyire védve volt, másrészt a sűrű növényzet tompította a zuhanást. Amikor magához tért, észrevette, hogy megsérült, de legalább életben volt. A lány nem úszta meg karcolás nélkül: az egyik kulcscsontja eltört, az egész testét mély vágások borították, a térdszalagja elszakadt, és agyrázkódást is szenvedett. Ráadásul ebben az állapotban teljesen magára maradt az Amazonas esőerdejében. Szerencsére a szülei egy távoli dzsungelállomáson dolgoztak kutatóként, és tőlük ellesett ezt-azt, hogy miként lehet életben maradni egy ilyen helyen.

Mivel élelme csupán egy kis zacskó édesség volt, és még a rovarok is csípték, ahol érték, Juliane rájött, hogy a legnagyobb esélye a túlélésre, ha követ egy kis patakot, amely egy nagyobb folyóhoz és valószínűleg előbb-utóbb a civilizációhoz vezethet. A lány kimerült volt, éhes és a karját egy gennyes seb borította, amit kezdtek ellepni a kukacok. Mint elmondta a következő napokról:

“Hallottam a repülőket a fejem felett, ahogy keresik a roncsot, de nagyon sűrű volt az erdő, és látni már nem láttam őket.”

Juliane rövid, ujjatlan ruhát viselt fehér szandállal – ami nem a legpraktikusabb öltözék a dzsungelben, különösen amikor beköszönt a hideg.

“A 10. napon már nem tudtam rendesen állni, és egy nagyobb folyó szélén sodródtam. Olyan magányosnak éreztem magam, mintha egy párhuzamos univerzumban lennék, távol minden emberi lénytől. Azt hittem, hallucinálok, amikor megláttam egy nagyon nagy hajót. Amikor odamentem hozzá, és rájöttem, hogy valódi, az olyan volt, mint egy löket adrenalin.”

A lány ekkor, tehát a tizedik napon egy favágó táborra bukkant. A munkások először azt hitték a csapzott fiatal lányról, hogy valami helyi mitikus alak, de hamar rájöttek, hogy egy túlélő, akinek segítségre van szüksége. A sebeit lefertőtlenítették, majd biztonságos helyre vitték. Juliane-t helikopterrel szállították kórházba, ahol végül teljesen felépült.

Később Juliane segített a keresőcsapatoknak megtalálni a katasztrófa helyszínét, ahol az áldozatok, köztük az édesanyja holttestét is megtalálták. A lány később egyébként a szülei példáját követve biológiát tanult, és végül elismert tudóssá vált.

(Forrás: Howstaffworks, Trendingamerican, Wiki, kép: ABC)