Az EL rejtélyes betegség volt: több mint egymillió embert fertőzött meg, és becslések szerint mintegy 500 ezer halálesetet okozott. Hirtelen megjelenése, szokatlan tünetei azonban csak a titokzatosság egy részét adta, a betegség ugyanis ahogy jött, úgy ment, vagyis egyszercsak eltűnt – ezek miatt pedig az EL a 20. század egyik legnagyobb orvosi rejtélyének számít.

A betegség tünetei igen változatosak voltak: elviselhetetlen fáradtság, alvászavarok, láz, fejfájás, látászavarok, izomfájdalmak és pszichés elváltozások egyaránt jelentkeztek. A legsúlyosabb esetekben a túlélők posztencephalitikus parkinsonizmustól szenvedtek – ez egy olyan, általános gyengeséggel járó állapot, amelyet izommerevség, kifejezéstelen arc és mély társadalmi visszahúzódás jellemzett. Ezek a betegek sokszor úgy tűntek, mintha saját testük börtönébe zárva éltek volna: szellemileg jelen voltak, de alig tudtak mozogni vagy kommunikálni. A járvány egy időben zajlott az 1918-as H1N1 influenzával, ami miatt természetesen rögtön elindult a találgatás, hogy talán akad összefüggés a kettő között – ám ezt semmilyen meggyőző bizonyíték nem támasztotta alá.

Von Economo és a francia orvos, Jean-René Cruchet voltak az elsők, akik részletesen dokumentálták az EL lefolyását. Megfigyeléseik szerint a betegség több szakaszban zajlott. Az akut fázisban álmosság, kettős látás és láz jelentkezett. Ezt követte a krónikus stádium, amelyre apátia és érdeklődésvesztés volt jellemző, majd gyakran – és csak évekkel később – Parkinson-kórhoz hasonló tünetek alakultak ki. A betegség tragikus mód gyermekeket is érintett, akiknél gyakran jelentkeztek személyiségváltozások. Egyesek nyugtalanná és impulzívvá váltak, mások veszélyesen agresszív vagy érzelmileg elzárkózó magatartást vettek fel hirtelen. A különös az, hogy az ilyenféle viselkedések egyfajta kontrollálhatatlan belső kényszerből születtek, és sok beteg később mély megbánást érzett miattuk.

Bár számos elmélet született – az autoimmun reakcióktól a bakteriális fertőzésekig – a betegség pontos oka máig ismeretlen. További lehetséges tényezőként felmerült az első világháború utáni társadalmi és környezeti környezet, valamint a zsúfolt lakhatási viszonyok, de ezek sem adnak kielégítő magyarázatot a betegség terjedésére. Túl sok hatékony terápiát sem sikerült találni: egy 1929-es beszámoló mintegy 80 különféle kezelési kísérletet sorolt fel, de egyik sem bizonyult hatékonynak ezek közül.

Egy kis ideig reményt adott a néhány kezeltnek az L-DOPA nevű gyógyszer – amelyet Oliver Sacks Ébredések című könyve (valamint az ebből készült film) tett ismertté –, ám a kedvező hatások nem tartottak sokáig, és hamar súlyos mellékhatások léptek fel.

A járvány végül nem is az egészségügyi intézkedések miatt múlt, el, hanem lényegében magától: az 1920-as évek végére az EL-esetek száma látványosan visszaesett. 1940-től kezdve már csak szórványosan jelentettek új eseteket világszerte.

Az encephalitis lethargica így tehát máig megfejtetlen rejtély. Sem az eredete, sem a működési mechanizmusa, sem az eltűnésének oka nem ismert.

(Forrás: All That's Interesting, kép: egy EL-ben szenvedő nő önkéntelenül felemeli a karjait, public domain)