A világ legnagyobb és legerősebb nukleáris fegyvere a Cár-bomba, amelyről már mi is írtunk korábban. Oroszország épp a héten hozta nyilvánosságra a bomba kísérleti robbantásáról készült filmet:

Szörnyű fegyver, nem igaz?

Ám végezzen akármekkora pusztítást is, a Cár-bomba kanyarban sincs a kobaltbombához képest, amely olyannyira a végzet fegyvere, hogy hivatalosan egyetlen ország sem merte eddig legyártani, pusztán csak elméletben létezett. Maga az elmélet pedig hazánk híres szülöttétől, Szilárd Leótól származott, aki a második világháborút követően épp azt próbálta megértetni az emberiséggel, hogy a nukleáris fegyverek egészen más kategóriát képviselnek, mint azok a pusztító eszközök, amelyekkel fajunk rövid, de véres történelme folyamán előállt.

Láncreakció

Szilárd Leó életét meghatározták az atomfegyverek. Ő ismerte fel elsőként, hogy a láncreakcióval borzalmas, pusztító bomba hozható létre. Mivel pedig rettegett a gondolattól, hogy egy ilyen eszköz a náci Németország kezébe jusson, rávette barátját, Albert Einsteint, hogy írjon levelet az USA akkori elnökének, Franklin D. Rooseveltnek, hogy az atombombát először Amerikának kell legyártania. Szilárd ezután részt vett a Manhattan tervben, amit később megbánt, mivel látta, hogy a Szovjetunió közbelépésével a németeket amúgy is legyőzték volna – ehhez nem volt szükség a történelem legveszélyesebb tömegpusztító fegyverére.

Amit fel sem foghatunk

Szilárd Leó javaslatára készítették el a Frank-jelentést 1945-ben, és ez már a nukleáris fegyverkezés veszélyeiről szólt. A Frank-jelentés egyébként ellenezte az atombomba bevetését Japánban a polgári lakosság ellen. A tudós innentől azt próbálta megértetni a társadalommal, hogy az atombomba nem egy új fegyver az arzenálban, hanem valami egészen más minőség. Úgy gondolta, hogy amikor valami ezres vagy akár tízezres szorzóval változik, annak hatását az ember már nem is képes igazán megérteni.

A kobaltbomba ilyen értelemben tehát egy elméleti demonstráció, amely épp a fegyverben rejlő, iszonyatos potenciálra hívja fel a figyelmet.

Rádióinterjú és radioaktivitás

A kobaltbomba (ami egy úgynevezett sózott bomba) lényege, hogy hosszú időn át szennyez nagy területet radioaktív anyaggal. A fegyver koncepciója tehát Szilárd Leótól származik, aki 1950. február 26-án egy rádióinterjúban vázolta ezt az eszközt. A kobaltbomba ekkor egy gondolatkísérlet volt, amely azt volt hivatott bemutatni, hogy ezek az eszközök akár a bolygón található élet kiirtására is képesek lehetnek.

A kobaltbomba ebben a gondolatkísérletben egy olyan atomfegyver, amelynek a külső burkolata kobaltból készül. A robbanás után a kobalt neutronbefogással kobalt 60-as izotóppá alakul át, amely erős gamma sugárzó, a felezési ideje pedig 5,27 év.

Atombomba versus kobaltbomba

A sima, a maghasadáson alapuló atombomba a ledobáskor jóval nagyobbat szól, mint a neutronok által aktivált kobaltbomba. Ugyanakkor viszonylag rövid idő alatt (ez egy hónaptól fél éves időtartamot jelent) az atombomba okozta sugárzási szint az ember számára elviselhető mértékűre zuhan vissza. A kobaltbomba bevetési területe viszont évtizedeken át szennyezett marad: ez nem jelenti azt, hogy aki ide belép, azonnal meghal, de a hosszas tartózkodás már elviselhetetlen szintű sugárterheléssel jár.

Számokra levetítve: egy ugyanakkora atombomba és kobaltbomba robbanását követő első órában az atombomba 15000-szer erősebb sugárzást bocsát ki. A robbanást követő első hét végére a különbség már csak 35-szörös az atombomba javára. Az első hónap végére pedig már csak ötszörös. Fél év után pedig a két bomba után maradt sugárzás körülbelül megegyezik. A robbanást követő első év végére a kobaltbomba átveszi a vezetést, az utána maradt sugárzás ekkor már 8-szor erősebb az atombombáénál. Öt év múlva pedig a különbség 150-szeres a kobaltbomba javára.

Felezési idő

Mindez a kobalt fentebb említett, 5,27 éves felezési ideje miatt van. 5,27 év után ugyanis a keletkezett kobalt-60-as izotóp fele bomlott még csak le. Ami azt jelenti, hogy az érintett területen a sugárterhelés 5 Sv óránként. A sugárzás ekkor egy óra alatt végezne azzal, aki védőfelszerelés nélkül tartózkodik itt. 53 évvel később a sugárzás 10 mSv/óra értékre esne vissza. Ekkor egy egészséges ember az adott területen 1-4 napot tölthetne anélkül, hogy a sugárbetegség azonnali szimptómáit tapasztalná magán. 105 év múlva a sugárzás már „csak” 10 μSv/óra – ekkor már elhagyhatjuk az atombunkereket, és futkározhatunk a mezőkön, mivel az emberi szervezet elviseli az évi 80 mSv-es sugárterhelést. Hozzá kell tenni azonban, hogy ez még mindig 30-szor nagyobb sugárdózist jelent évente, mint az a kobaltbomba robbanása előtti békeidőkben megszokott volt. Kobaltbomba nélkül ugyanis évente csak 2,5 mSv sugárzás érné a szervezetünket.

Magyarán még 105 év múlva is magasabb lesz a rákos megbetegedések és a születési rendellenességek száma ezen a területen.

A normál háttérsugárzási érték, az óránkénti 0.4 μSv sugárzási dózis pedig csak 130 év után áll vissza.

Mind meghalnánk?

Szilárd Leó előadásában a fegyver iszonyatosan hangzott, de ez is volt a célja: egy elméleti játék, ami felhívja a figyelmet arra, hogy a valóságban milyen erőkkel játszunk. Elméletileg 510 tonna kobalt (Co-59) elég arra, hogy az anyagból egy gramm jusson a Föld minden négyzetkilométerére. Ha pedig feltételezzük, hogy a robbanás után a Co-60 teljesen és egyenletesen beteríti a bolygót, akkor joggal feltételezhetjük, hogy a sugárzás minden emberrel, valamint az élővilág jelentős részével végezni fog.

Szerencsére azóta egy 1957-ben végzett, brit kísérletből kiderült, hogy egyáltalán nem száz százalékos a Co-59 neutronbefogása, tehát nem a teljes anyagmennyiség alakulna át Co-60 izotóppá. Sőt a kísérletben csak aránylag kevés Co-60 keletkezett. A másik ok, amiért az emberiség valószínűleg túlélné egy ilyen fegyver bevetését, hogy a létrejött Co-60 sem egységesen fedné be a Földet, tehát lennének erősebben és gyengébben érintett területek – az élővilág és az emberiség egésze azonban nem veszne oda.

Készített-e valaki kobaltbombát?

A fent említett interjú után jelentős arcvesztés lenne bármely nemzetnek, ha egy ennyire veszélyes eszközt elkészítenének. Kubrick háborúellenes szatírjában, az 1964-es Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni című filmben is egy ilyen bombát dobnak le végül. Hivatalosan tehát soha senki sem készített kobaltbombát. Hasonló működési elvű, sózott bombát ugyan rendelt az USA légi ereje, de ilyet sosem vetettek be.

2015-ben pedig (talán épp szándékos) szivárgás útján kikerült az orosz Status-6 nukleáris robbanófejjel felszerelt torpedó terve. A dokumentum szerint az eszköz bevetése nagy területet vonna be tartós radioaktív sugárzással, amely miatt ezt a területet nem lehetne katonai, gazdasági vagy egyéb célból hasznosítani hosszú időn keresztül. Akkoriban többen is arról spekuláltak, hogy ez a fegyver nem épp egy kobaltbomba-e.

Nem tudni viszont, hogy a Status-6 valódi projekt vagy épp orosz dezinformációs kísérlet. 2018-ban mindenesetre a Pentagon a Status-6-ot valódi fejlesztésként említette a jelentésében. Persze az, hogy a Status-6 valós projekt, még nem jelenti, hogy a 2015-ös dokumentumok valódiak, vagy hogy a Status-6 valóban kobaltbomba.

(Kép: Wikipedia)