Nehéz elvonatkoztatni a filmtörténelem gyilkos robotjaival szembeni borzongástól, ahogy a Disney Audio-Animatronikus büsztjét nézzük grimaszolni a videón. Pedig a filmstúdió szándéka ezúttal nem efféle közvetlen érzelmek kiváltása volt a közönségben, csupán egy tudományos munka eredményét mutatták be vele, amely az ember és a humanoid robot közti kommunikáció egyik fontos területére, a természetes mimika és a fej apró mozgásainak gépi imitációjára irányul.

Ennek a természetességnek a kulcsa a folyamatos interakció a kommunikációban, a reagálás a másik tekintetére. A robot nyakában lógó sztereokamera (amit első pillantásra nem lehet nem egy jól öltözött vámpír csokornyakkendőjének nézni) figyeli a gép beszélgetőpartnerét, a robot pedig igyekszik úgy reagálni az ember pillantásaira, gesztusaira, ahogy egy másik ember tenné. A kamera 30 centi és 10 méter közötti távolságot képes a feldolgozóprogram számára használható minőségben befogni, a szoftver pedig nemcsak a robot kiszemelt beszélgetőpartnerének arcát, hanem teljes testének mozgását, viselkedését alakítja digitális modellé, majd értelmezi, amit lát és elindítja a megfelelő reakciót.

A Disney kutatói jópofa kontextust is adtak a demonstrációs eszköz működéséhez. A robot egy idős bácsit "alakít", aki az ölében fekvő könyvet olvassa, de ha mozgást észlel a környezetében, felpillant a könyvből és megnézi, ki jár arra. Ha ismerőst vagy érdeklődő arcot lát, figyelni kezdi és kapcsolatot teremt vele, de ha egy idegen az, rosszalló arckifejezéssel bünteti, amiért megzavarta az olvasásban.

A robot viselkedésének életszerűségét olyan apró dolgok segítenek elérni, mint a lélegzés illúzióját keltő kis fejmozgások, a szem, szemhéj, szemöldök mellett az állkapocs apró mozgásai - és persze a kommunikációs képesség, a visszabiccentések, visszabólintások. A bámulórobot fejlesztésének tudományos hátteréről, a felhasznált hardverről, a gép működését meghatározó algoritmusról és a robot mozgatható elemeinek viselkedését kialakító szubrutinokról írt tanulmány itt olvasható.