1964-ben Arno Allan Penzias és Robert Woodrow Wilson fizikusok rábukkantak egy kozmikus titokra, amely megváltoztatta a világegyetemről alkotott felfogásunkat. A rádióteleszkópos megfigyelések során a tudóspár sajátos háttérzajt észlelt, amely állandóan jelen van, és a rádióban hallható statikus zörejhez hasonlít. A két fizikus a felfedezésen először annyira megdöbbent, hogy okként a teleszkóp meghibásodására, a városi interferenciára, sőt még a berendezésben esetleg fészkelő galambokra is gyanakodtak. Miután azonban kiküszöbölték ezeket a lehetőségeket, a zaj továbbra is megmaradt – és jelenléte magyarázatra várt.

A zajt egyébként korábban más csillagászok is érzékelték, de nem foglalkoztak vele, mert szerintük csak interferencia volt. Penzias és Wilson azonban rájöttek, hogy a zaj nem más, mint az a jelenség, amelyet ma kozmikus mikrohullámú háttérként (CMB) ismerünk. A CMB lényegében az ősrobbanásból visszamaradt halvány sugárzás, amely átjárja az egész ismert Univerzumot. Penzias és Wilson felismerte, hogy ezt tehát egy bizonyíték, amely alátámasztja az ősrobbanás elméletét – a felfedezésük fizikai Nobel-díjat ért.

Mindennek “hétköznapi érdekessége”, hogy az Ősrobbanás visszhangja nem korlátozódik a rádióteleszkópokra. Ehelyett bárki találkozhatott vele, aki használt analóg technológiájú rádiót vagy tévét. Talán emlékszünk a régi tévék mára ikonikus havazására, amely akkor jelent meg a képernyőn, amikor nem fogtunk be tényleges csatornát. Ez a havazás, hangyák háborúja, vagy ki hogy nevezte, pedig valójában nem más (részben legalábbis) mint a CMB – tehát a kozmikus háttérsugárzás megnyilvánulása.

Miért fogta be ezt a jelet az analóg tévé, és miért maradnak ki a mókából a digitális eszközök – ami miatt körülbelül másfél generáció lecsúszott erről az élményről? A válasz az analóg tévék működésében keresendő: az analóg televízió a rádiókhoz hasonlóan működött. Amikor egy analóg tévét egy éppen nem használt vagy olyan csatornára hangoltak, amire nem sugárzott épp egyetlen adó sem, akkor véletlenszerű háttérsugárzást játszott le, amibe beletartoztak az Ősrobbanás említett maradványsugárzásai is, amelyek így összességükben tehát a látható és hallható fehér zajt hozták létre.

Ez a statikus, a TV-n belüli elektromos zaj, a helyi rádióhullám-frekvenciák és a kozmikus háttérsugárzás keveréke idővel a régi tévék jellemző tulajdonságává vált – olyannyira, hogy azóta is visszaköszön több helyen is, például az HBO saját gyártású műsorai előtt látható lógóján (ezt a többség valószínűleg mára kitörölhetetlenül a Trónok harcával kötötte össze). Az analógról a digitális televíziózásra való átállás azonban a 21. század elején megszüntette ezt a jelenséget – mivel ez nem csak választás kérdése volt, de idővel törvények írták elő a digitális átállást (a rádiófrekvenciákat egyéb célokra akarták a kormányok jellemzően felszabadítani), így ez a jelenség idővel teljesen elveszett.

A modern digitális TV-kből hiányoznak az analóg tunerek, így üres képernyőt jelenítenek meg „Nincs jel” üzenettel, amikor nem elérhető csatornára hangolják őket. Az analóg jelekkel ellentétben a digitális jelek ugyanis binárisak – vagy vételre kerülnek, és képet hoznak létre, vagy pedig nem, de ez utóbbi esetben tehát a tv nem kezd el bejátszani egyéb jeleket – például tehát a CMB sugárzását.

Habár a havazástól, az ősrobbanás ezen techno-varázslatos lenyomatától elbúcsúzhattunk, vigasztalódhatunk a nagy felbontású videókkal, amit így akár nagy sebességű internet nélkül, az adatkorlátok limitációit elkerülve is lehet továbítani. Persze a sötét szobában villódzó havazás és a statikus zörej párosa így is fájó veszteség, de ha más nem, a művészet megőrzi nekünk – hiszen az ikonikus jelenség máig vissza-visszatér sorozatokban, filmekben, videojátékokban, méghozzá elsősorban a horror műfajában.

(Forrás: Howtogeek, IFLScience, kép: Flickr/JM L)