A japán legendák ningyói olyan vízi kimérák, amelyek félig emberből, félig halból állnak, átmenetet képviselve két teljesen eltérő világ között. A sellők a világ számos kultúrájában felbukkantak és a róluk szóló történeteket évezredek óta terjednek szájhagyomány és később írott feljegyzések útján, a lényekről szóló különféle történetek közös jellemzője pedig, hogy a nekik tulajdonított jellemvonások alapján a változékony és titokzatos óceánokat és az emberek ezzel kapcsolatos, néha pozitív, néha negatív hiedelmeit testesítik meg. A démoni ógörög szirénektől kezdve a modern kishableányig minden sellő története más-más mondanivalót hordoz és általában valamilyen fajta félelmet keltő aspektusa is létezik a legendáknak.

A ningyók egyes japán ábrázolásai azonban bizzar és ijesztő módon ábrázolják a teremtményeket: nem hal és ember, hanem hal és majom keverékének,

amelyek egyes típusai ahhoz hasonló pózt vesznek fel, mint Edvard Munch A sikoly festményének szereplője.

Ezek a sellők első pillantásra méghozzá nem szobrok, hanem valódi mumifikált állatok, illetve inkább állatokból összeállított bábok, amelyeket mumifikált majmok felsőtestének és halak farkának és uszonyainak egybevarrásával készítettek el az alkotóik. A különös sellőmúmiák eredetét, létrehozásának okát és funkciójukat ugyanúgy homály fedi, mint a pontos felépítésüket és összetételüket, annak ellenére, hogy az ország számos múzeumában és szentélyében megtalálhatóak. Egy példányt, az Enjuin Templom múmiáját most viszont részletekbe menő vizsgálatoknak vetették alá a Kurashiki Tudományos és Művészeti Egyetem kutatói, hogy kiderítsék, miféle lény bújik meg valójában a kiméra álcája mögött.

A múmia egy 30 centiméter hosszúságú, groteszk arckifejezésű majom-hal, amelyet annak idején egy császárfából készült dobozban helyeztek el, és a mellette talált, kézzel írott jegyzet tanúsága alapján 1740 környékén halászták ki a vízből vagyis egy igazi sellő, mégha nem is emberi a felsőteste.

A vizsgálatok eredményei azonban egyértelművé tették, hogy az állítólagos ningyo egyáltalán nem az, aminek mondják.

A tudósok röntgenes felvételekkel, CT-vel, optikai és elektronmikroszkóppal, valamint DNS elemzéssel gyűjtötték az adatokat a "sellőről" és az analizálás után kiderült, az organikus külső mesterséges, ember által előállított anyagokra épül. A múmia valójában papírmaséból, rongyokból, pamutdarabokból és ragasztóanyagokból áll össze, az egykor élő részeket csak a külső díszítés: a fogak, karmok, a pikkelyek és a szőr képviselik. A borítást a karokon, a vállakon, a nyakon és az arcon gömbhal bőre adja és a kúpos, jellegzetesen hátrahajló fogak valamilyen ragadozóhalból származnak. A hátúszók és farokúszók pikkelyei egy másfajta hal részei és a testfelület pasztaszerű anyagban oldott homokkal vagy szénporral van festve.

A pikkelyekken végzett radiokarbon kormeghatározás és elemzések során az is kiderült, hogy az egykor sellőmúmiának gondolt, vagy legalábbis annak mondott bábu nem a 18. században, hanem a 19. század végén készült el, vagyis a lény papíron szereplő történetéből, ahogy arra lehetett számítani, semmi nem igaz. A többi hasonló alkotás eredete azonban még most sem tisztázott: a Kurashiki Egyetem leírása szerint a vizsgált példányok kívül összesen 14 ilyen múmia hollétéről tudnak Japánban és feltételezik, hogy más országok múzeumai is őriznek néhányat belőlük, de az ismert feljegyzésekből nagyon kevés konkrétumot lehet tudni velük kapcsolatban.

(ScienceAlert Fotó: Kurashiki Tudományos és Művészeti Egyetem, Getty Images/Adriana Duduleanu/EyeEm)

Mikor lesz végre az embereknek is kopoltyúja? Gill man, azaz Kopoltyú Ember a horrofilm-történelem egyik legemlékezetesebb karaktere. De mennyire állunk közel ahhoz, hogy kifejlesszük a valóságban is használható (mű) kopoltyút, és végre oxigénpalack nélkül is úgy éljünk, mint hal a vízben?