Egy érdekes és a jövőnket befolyásoló paradoxonról számolt be egy új tanulmány, amelyet a Nature-ben publikáltak: eszerint bár az emberiség tudásának a mennyisége nő, az úttörő tudományos felfedezések és technológiai áttörések megjelenésének az üteme egyértelműen lassul. Mint azt a tanulmány vezető szerzője, Michael Park elmondta, míg a korábbi kutatások visszaesést mutattak ki az egyes tudományágakban, a mostani tanulmány az első, amely

„empirikusan és meggyőzően dokumentálja ezen felforgató hatás csökkenését a tudomány és a technológia összes főbb területén.”

Park ilyennek, a tudományra és a technológiára felforgató hatással bíró felfedezéseknek nevezte azokat az áttöréseket, amelyek elszakadnak a már létező elképzelésektől, és az egész tudományterületet új dimenziókba repítik. A most szóban forgó tanulmány ennek megfelelően osztályozott 45 millió tanulmányt 1945 és 2010 között, valamint 3,9 millió amerikai szabadalmat 1976 és 2010 között. Ezen időszakok kezdetétől a kutatási anyagok és szabadalmak egyre nagyobb valószínűséggel épülnek a már létező, korábbi tudásra. A rangsor ugyanis azon alapult, hogy a publikáció után öt évvel más tanulmányokban miként idézték az adott anyagokat, feltételezve, hogy minél inkább úttörő a kutatás, annál kevésbé idézik az azt megelőző anyagokat a témában. Azonban a helyzet tehát az, hogy úttörő felfedezések egyre lassabban jelennek meg, és ezek legerőteljesebb csökkenése a természettudományokban, például a fizikában és a kémiában következett be.

Az okokra több elmélet is létezik – az egyik ilyen az alacsonyan függő gyümölcs teória („low-hanging fruit”), ami szerint tehát ahogy az alsóbb, könnyen elérhető faágakról gyűjtik be először nagyon könnyen és nagyon gyorsan a gyümölcsöt, úgy a nagyobb, de relatíve könnyű felfedezések mostanra szép lassan elfogytak. Ennek azonban Park szerint ellentmond, hogy ez a lassulás minden nagyobb tudományterületet körülbelül egyforma sebességgel és időzítéssel érint, míg a „low-hanging fruit” teória szerint ez ennél széttartóbban következne be, hiszen a nagyobb, de könnyű felfedezések eloszlása is területenként más és más.

A kutatók épp ezért másra gyanakodnak, egy olyan hatásra, amit ők a kutatás terhének („the burden of research”) neveznek. Eszerint a kutatóknak ma már annyi mindent kell megtanulniuk ahhoz, hogy egy adott terület szakértőjévé válhassanak, hogy emellett kevés idő marad az igazán úttörő munkára. Emiatt aztán a tudósok és a feltalálók a már meglévő tudás egy szűk szegmensére fókuszálnak, és a munkájuk is inkább ezt a már létező tudást konszolidálja tovább, és nem hoz igazi áttörést. Ehhez társul a mai akadémiai élet publikálási kényszere, mivel a kutatók a közölt és idézett tanulmányok alapján kapnak pontszámokat.

A mostani tanulmány szerzői így felszólítják az akadémiai élet vezetőit, valamint a támogató szervezeteket, hogy inkább a minőségre, semmint a mennyiségre fókuszáljanak. Ilyen lépés lehetne, hogy a kutatók egész éves szabadságot kapnának, hogy csak a munkájukra fókuszálhassanak. Jerome Lamy történész és a tudományszociológia szakértője, aki a mostani kutatásban egyébként nem vett részt, ennek kapcsán úgy nyilatkozott, hogy a kutatók ultra-specializációja, valamint a publikálási kényszer valóban egyre csak nőtt az elmúlt időszakban. A szakértő azt a globális tendenciát hibáztatta, hogy az akadémikusok „kénytelenek feldarabolni dolgozataikat” a publikációik számának növelése érdekében, ami „a kutatások eltompulásához” vezetett.

Park szerint azonban semmi sincs veszve, hiszen, mint fogalmazott:

„A fajunk semmivel sem lett kevésbé találékony, mint volt.”

(Kép: Pixabay/rambotent)