Az akadémia a közvéleményében kiemeli, hogy a francia, amerikai valamit osztrák kutatók kísérletei úttörő szerepet töltöttek be a kvantumösszefonódás megismerésében, vagyis amikor két, a térben egymástól elkülönülő részecske kölcsönösen hatással van a másikra. A kutatók eredményei jelentősen hozzájárultak a kvantuminformatika fejlődéséhez, és olyan technológiáknak rakták le az alapjait, mint a kvantumhálózatok, a kvantumszámítógépek, vagy a kvantumos kulcsszétosztáson alapuló kommunikációs rendszerek.
A kutatók egy része sokáig azt feltételezte, hogy a kvantumösszefonódás jelensége úgynevezett "rejtett változóknak" köszönhető, vagyis a részecskék olyan megfigyelhetetlen fizikai paraméterekkel rendelkeznek, ami magyarázza a viselkedésüket. Ezzel kapcsolatban John Stuart Bell az 1960-as években kidolgozta a róla elnevezett Bell-egyenlőtlenséget, amely "azt mondja ki, hogy amennyiben vannak rejtett változók, akkor a nagyszámú mérések közötti korreláció soha nem fog meghaladni egy bizonyos értéket" - írja a Nobel-bizottság által kiadott sajtóközlemény, hozzátéve, hogy a kvantummechanika jóslata szerint bizonyos típusú kísérletek megsérthetik ezt az egyenlőtlenséget, így a korreláció erősebb lesz, mint ami lehetséges lenne. Aspect, Clauser és Zeilinger egymástól független kísérletekkel bizonyították a kvantummechanikának ezt az állítását, egyre kifinomultabb módszereket alkalmazva a kvantumpárok mérésére, ami végül a kvantumteleportáció jelenségének demonstrálásáig is elvezetett.
(Borítókép: Alain Aspect, John F. Clauser és Anton Zeilinger a Nobel Alapítvány illusztrációján, Illusztráció: Niklas Elmehed)
