A NASA pedig többféleképp is próbálkozott, hogy a nehéz és kegyetlen terepek okozta problémákat orvosolja. A Perseverance marsjárót például felszerelték egy repülő drónnal, az Ingenuity-val, amely a közeli terep felderítését végzi. Eddig ezt kizárólag műholdak segítségével tették, és a Földön tervezték meg a legoptimálisabb útvonalakat. Ennek ellenére is volt rá példa, hogy egy-egy felderítő jármű végleg elakadt. A másik probléma, hogy hiába egy-egy tudományos szempontból izgalmasnak tűnő helyszín, ha a rover nem tud oda eljutni, a földi irányítószemélyzetnek másik mintavételi helyet kellett keresnie – így több ígéretes helyszín is felderítetlenül maradt.

A DuAxel épp ezen segítene, mivel ez a négykerekű oda is eljut, ahová a korábbi társai nem – áll a NASA közleményében. A DuAxel (a „dual-Axel” rövidítése, mivel mind a két szerkezetet Axelnek nevezik) két részből, két roverből áll. Mint az űrhivatal írja: „az oszd meg és uralkodj” elvét követve a rizikósabb talajon a rover két része elszakad egymástól, a kettő közt csak egy drót tartja a kapcsolatot. Az egyik rész így nagyobb kockázatot bevállalva elvégezheti a felderítést, miközben a másik Axel a biztonságosabb talajon marad. Végül a felderítő rovert a társa visszahúzhatja, mint egyik hegymászó a másikat a biztonsági hágcsó segítségével.

A fenti videó, a Mojave-sivatagban készült tesztmenetről elég szemléletesen bemutatja a koncepciót. Az ötlet lényege, hogy négykerekűként a jármű sokkal nagyobb távolságok leküzdésére is képes, kétkerekűnt pedig eljut oda is, ahová négykerekű társai nem. Az eddigi, konvencionális roverek (a Curiosity, vagy akár a fentebb említett, a Marsot 2021-ben elérő Perseverance) ugyanis legfeljebb 30 fokos lejtőkkel és emelkedőkkel képesek megküzdeni. A DuAxel azonban így kitágítja a lehetőségeket, és extrém terepekre is eljuthat a különböző égitesteken: a Holdon, a Marson, a Merkúron, sőt akár a Jupiter jeges holdján, az Európán is.

A szétváló-összekapcsolódó robotjárművek ötlete először a kilencvenes években került elő. Ekkor kezdte el a NASA vizsgálni a moduláris, önjavító roverek lehetőségét. Eleinte ez szállítmányozásra vonatkozott: például egy rakomány két ellentétes oldalára kerül egy-egy Axel, vagy három Axel fog közre két rakományt. Így az Axelek amolyan vonatszerelvényekhez hasonlatos mód szállíthatták volna a terhet. Ez pedig teljesítette volna a NASA önjavításra vonatkozó elvárását is, hiszen ha egy Axel kiesik a rendszerből, rögvest átveheti egy másik a helyét.

Az Axelt, mint moduláris szállítási eszközt 2006-ig fejlesztették, ekkor változott meg a tervezési munkálatok célja. Ebben az évben fedeztek fel ugyanis a Marson olyan szezonálisan megjelenő vonalakat jellemzően a kráterekben, amelyek akár folyékony víz kiáramlásai is lehetnek. Ezeket azonban a jelenlegi roverek nem tudják megközelíteni, és így vizsgálatot sem tudnak ott végezni, vagy mintát begyűjteni. A DuAxel azonban épp ezt a gondot hivatott megoldani. A mostani sikeres demonstrációt követően a mérnökök tovább finomítják a technológiát, és ki tudja, egy nap talán a DuAxel ténylegesen is elindulhat a csillagok közé.

(Címlapkép: NASA/Jet Propulsion Laboratory)