Ezek a fegyverek alapvetően tömörített, “alacsony” hatóerejű atombombák, amelyeket nem feltétlenül arra gyártottak, hogy egy bombázó repülőgépből ledobják a célpont felett, sem arra, hogy interkontinentális ballisztikus rakéták (ICBM) juttassák célba őket, de tüzérségi aknában, nukleáris torpedóban, taposóaknákban vagy egyéb kicsi és könnyen szállítható eszközökben már találkozhatunk velük.

Korlátozott atomháború

A hidegháború kezdeti napjaiban mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió képesek voltak olyan hadviselést is elképzelni, amelyben a nukleáris fegyverek korlátozott felhasználására kerül sor. A korlátozott felhasználású forgatókönyvek némelyikében az alacsony hatóerejű nukleáris fegyverek (0,3 kilotonna< ) is felhasználhatók voltak annak megakadályozására, hogy az ellenség a csatatéren bizonyos területeket használhasson,

vagy arra, hogy nagy értékű célokat illetve személyeket kiiktassanak egyetlen nagyobb robbanószerkezettel, vagy hogy a földdel tegyenek egyenlővé egy hegyet, hogy átalakítsák a csatateret, egy taktikai nukleáris bomba segítségével.

Az ilyen eszközöknek könnyen szállíthatóaknak kellett lenniük, nem lehettek 45 kilogrammnál nehezebbek, és "ideális" esetben még ennél is könnyebbek voltak. Az Egyesült Államokban az eszköz alkalmazásával megbízott, speciálisan kiképzett, “Zöld-fény katonáknak” (Green Light Troops) nevezett egységek az amerikai hadsereg legjobban kiképzett csapatai közé számítottak. Ezeket a hidegháborús katonákat a B-54 Special Atomic Demolition Munition (SADM) kis méretű nukleáris bombával szerelték fel, ami elfért egy hátizsákban, és amit az 1960-as évek közepén vettek fel az Egyesült Államok nukleáris arzenáljába.

A B-54 45 centiméter magas volt, alumínium és üvegszálas keretbe burkolva. Az egyik végét golyó alakúra lekerekítették, a másik oldalára 30 centiméter átmérőjű vezérlőpanel került. A hadsereg kézikönyve szerint "a fegyver maximális robbanóereje kevesebb, mint 1 kilotonna volt - ami ezer tonna TNT erejének felel meg (az elméleti lehetőség akár 10 kilotonnás eszközt is megengedett volna). A bomba jogosulatlan felhasználás elleni védelme érdekében a vezérlőpanelt egy fedőlemez zárta le, kombinációs zárral. A zár funkcióit sötétben fluoreszkáló festékkel jelölték, ami lehetővé tette a csapatok számára, hogy éjjel is használhassák a bombát.

A Szovjetunióval folytatott háború esetén a Green Light Troops egy NATO tagországból indulva, bevethető lett volna egy Varsói Szerződéshez tartozó ország területén, a szovjet erők támadásának lassítására, az ellátási raktárak vagy kommunikációs központok elpusztításával.

Volt is egy terv arra, hogy hordozható nukleáris eszközöket helyezzenek el az irányító központok vagy más megerősített pozíciók közelében, hogy elpusztítsák a kritikus területen az irányító és kommunikációs berendezéseket. A hátizsák-bombát végül 1989-ben vonták ki az arzenálból.

Szovjet “vicces” táskák

1997-ben Alekszandr I. Lebed volt szovjet tábornok interjút adott a 60 Minutes-nek , amelyben azt állította, hogy a Szovjetunió mintegy 250 bőrönd méretű hordozható nukleáris fegyvert hozott létre, hasonlóan az Egyesült Államok B-54-es eszközeihez.

Meglehetős megdöbbenést kiváltva, Lebed azt állította, hogy a szovjet készletekből 100 darab hiányzik és fogalmuk sincs, hol lehetnek.

Igaz vagy sem, az állítást az Egyesült Államok komolyan vette. 1999 októberében „a House Armed Services Committee Katonai kutatási albizottsága hírt adott egy tanúvallomásról, mely annak lehetőségéről számolt be, hogy a volt Szovjetunió egyének által hordozható nukleáris fegyvereket helyezett el előzetes hadműveletként, az Egyesült Államok területén.”

Valóban voltak, vagy vannak elveszett taktikai atombombák az Egyesült Államok területén? Csak annyit mondhatunk: remélhetőleg nincsenek.

(Forrás: Nationalinterest, Foreignpolicy Képek: Pikrepo)