Nem pont ilyen búcsút képzelt el

Edward John Smith Staffordshireben született, több mint negyven éves tengeri szolgálattal büszkélkedhetett, és 1887 óta szolgált kapitányként. A Titanic katasztrófájakor hatvankettedik életévében járó Smith egyike volt a világ legtapasztaltabb hajósainak: egykor az Olympic óriásgőzös legénységét irányította, mely 1911-ben súlyos sérüléseket szenvedett, amikor összeütközött egy brit hadihajóval. A baleset felelőse Smith volt, aki ezután úgy döntött leteszi a lantot, és nyugdíjba vonul. A Titanic első útja lett volna a kapitány utolsó szolgálata, mielőtt végleg búcsút vesz örök szerelmétől, a tengertől.

Eleinte úgy tűnt, hogy a jéghegy nem okozott akkora kárt a Titanicban, ami az elsüllyedéséhez vezetett volna: amikor a hajótest nekiütközött, a fedélzeten tartózkodók az egészből mindössze enyhe rázkódást észleltek, Joseph G. Boxhall negyedik tiszt pedig egy gyors ellenőrzést követően úgy látta, hogy a hajót nem érte komolyabb sérülés. Thomas Andrews, a Titanic tervezője azonban hamarosan jóval borúsabb hírekkel szolgált: a jéghegy végigsúrolta a hajó jobb oldalát, a keletkezett repedéseken keresztül pedig a tizenhat vízzáró rekeszből legalább ötöt elöntött a víz. Ha ez maximum négy rekesszel történik, akkor a Titanic még a felszínen maradhatott volna, öt rekesznél azonban a katasztrófa elkerülhetetlen. A feljegyzések szerint nagyjából éjfél lehetett, amikor Andrews közölte a kapitánnyal, hogy a hajónak legfeljebb másfél órája lehet hátra.

Képtelen volt tisztán gondolkodni

Az információk hallatán Smith tudta, hogy haladéktalanul cselekednie kell, már csak azt kellett kitalálnia hogyan. A fedélzeten ugyanis összesen húsz mentőcsónak volt, ami a Titanic kétezer-kétszáz utasának maximum felét menthette meg. A legénység aztán hamarosan, valahol a távolban megpillantotta egy másik hajó fényeit, éjfél után öt perccel a kapitány kiadta a parancsot a mentőcsónakok vízbe helyezésére, tíz perccel később pedig a távírász leadta a vészjelzést. Az idegen hajó azonban nem válaszolt, egyedül a Carpathia gőzös vette a jelzést, és el is indult a Titanic megmentésére. A probléma az volt, hogy a járművek kilencven kilométerre, mintegy négyórányi távolságra voltak egymástól.

Az idő homokórája azonban vészesen pörgött, Smith pedig továbbra is azzal volt elfoglalva, hogy felhívja magukra a közelben lévő rejtélyes hajó figyelmét. Hajnali háromnegyed egykor elrendelte a vészjelző rakéták fellövését, reménykedve, hogy ezt már észreveszik. A Californian gőzösön tartózkodók – mint később kiderült – valóban észlelték a vészjelzéseket, csak éppen nem értették a jelentésüket, a rádiós pedig aludt, ezért nem észlelte azokat.

Ez idő tájt kezdődött az első utasok mentőcsónakba ültetése is – noha Smith már jóval korábban elrendelte a csónakok vízbe eresztését, negyven percen keresztül egyetlen utast sem engedtek beülni. A kapitány azt ugyanis elfelejtette, hogy először parancsot kellett volna adnia a hajó elhagyására, és csak akkor eszmélt rá, hogy előbb a nőket és a gyerekeket kell leengedni, miután Charles Lightoller másodtiszt figyelmeztette erre. Azon az éjszakán nem ez volt az egyetlen hasonló eset, melyekből a történészek arra következtetnek, hogy

a kapitány traumatikus állapotba került, emiatt nem volt képes tiszta fejjel, összeszedetten gondolkodni.

Példának okáért összetévesztette az Olympic és a Titanic felépítését, és elrendelte, hogy a tágas fedélzet helyett a sétafedélzetről szálljanak be az utasok a mentőcsónakokba, holott az utóbbi – az Olympic sétafedélzetével ellentétben – részben le volt zárva.

A végsőkig dacolt az elkerülhetetlennel

Hogy végül mi történt a kapitánnyal, rejtély. A történészek szerint az utolsó pillanatig reménykedett benne, hogy az észlelt titokzatos hajó végül megmentésükre siet: állítólag újra és újra visszatért a távírászokhoz, míg végül két óra körül felmentette őket, mondván, mentsék az életüket. A visszaemlékezések alapján Smith próbálta azt a látszatot kelteni az utasok előtt, hogy különösebben nem rendítették meg a történtek, a legénységnek azonban feltűnt, hogy nincs a helyzet magaslatán – egyikük például egy levélben azt írta, a kapitány észrevehetően izgatott volt, ekkor már sejteni lehetett a hajó tragikus sorsát.

Éjjel két óra húsz perckor a Titanic végleg elsüllyedt, Smith kapitány sorsa azonban máig tisztázatlan. A korai beszámolók közül több is azt állítja, hogy főbe lőtte magát még a hajó elmerülése előtt, a történészek szerint azonban ezek a híresztelések inkább szenzációhajhász álhírek, mintsem valós tények. Jóval több szemtanú állította, hogy a kapitány a hajóhídról a tengerbe vetette magát, de az a mendemonda is elterjedt, miszerint egy hullám vízbe lökte, majd úszva elindult a Titanic után.

Az egyik tengerész, Harry Senior elmondása szerint Smith egy csecsemővel a kezében leugrott a fedélzetről, majd miután biztonságba helyezte a kicsit az egyik mentőcsónakban, továbbúszott a tengerben. Mindeközben azt kiabálta, hogy a jó kapitány a hajóval együtt száll a hullámsírba. Megint más szemtanúk szerint Smith feltűnt az egyik mentőcsónak közelében, de mikor látta, hogy a felborult csónak már tele van menekülőkkel, inkább megfordult és elúszott.

Túlélhette a katasztrófát?

Sokak szerint Smith valójában élve megúszta a szerencsétlenséget. Egy befolyásos baltimore-i üzletember és volt tengerésztiszt, Peter Pryal, aki korábban Smith beosztottja volt váltig állította, hogy

három hónappal a Titanic katasztrófája után többször is belefutott egykori ismerősébe a városban.

Pryal – aki egyébként az orvosok szerin teljesen beszámítható volt – állítása szerint először véletlenül futott bele a halottnak hitt kapitánnyal, majd néhány nappal később szándékosan visszatért ugyanarra a helyre, hátha ismét találkoznak. Egy óra várakozás után Smith tényleg felbukkant. Pryal ekkor a hogyléte felől érdeklődött, amit megköszönt és azt felelte, kiválóan, ám aztán udvariasan megkérte egykori tiszttársát, ne tartsa fel, ugyanis fontos elintézni valója van. Pryal a vasútállomásig követte a kapitányt, aki felszállt egy Washingtonba tartó vonatra. Amikor a kapitány megpillantotta az üzletembert, mosolyogva búcsút intett neki, és megkérte: „legyen jó, amíg újra találkoznak.”

Jóval később, 1940-ben a Life magazin számolt be egy titokzatos remetéről, aki pár évet az Ohio állambeli Limában töltött, és a helyiek csak Néma Smithként ismerték. Az 1915-ben elhunyt férfi személyleírása tökéletesen megegyezett a Titanic kapitányának jellemzésével, testét pedig a tengerészekre jellemzően tetoválások borították. A riporter azonban tévútra tévedt az illetőt halála után Michael McKenna néven azonosította a helyi lap, ez a cikk azonban valamiért nem jutott az újságíró tudomására.

Ma sem egyértelmű, hogy Smith hős, vagy bűnös volt

Edward Smith kapitányt a korabeli sajtó hősként ünnepelte, leginkább azért, mert a hajójával együtt hősi halált halt, legyőzhetetlen parancsnok alakját látták benne. (Még szobrot is emeltek a tiszteletére.) A tragédia utáni vizsgálatokból azonban egy teljesen más karakter képe bontakozik ki, aki sorozatos rossz döntéseivel hozzájárult a Titanic elsüllyedéséhez. Nem törődött különösebben a jégheggyel, nem rendelt el lassítást, noha a hajó indulásakor pontosan tudta, hogy kevés a mentőcsónak, ha netán baleset történne, a mentéskor pedig útjára bocsátotta a félig megtelt csónakokat is. A későbbi vizsgálatok mindennek ellenére feloldozták a kapitányt, aki szerintük ballépései ellenére is mindent megtett a lehető legtöbb utas megmentéséért, és bátran szembenézett a halállal.

(Források: History, BBC, The Guardian, fotók: Getty Images Hungary)