Az 1960-as években a tudományos világot élénken foglalkoztatta a túlnépesedés problémája, amiről sokan úgy vélték, hogy a civilizáció felbomlásával fenyegeti az emberiséget. A legtöbben attól tartottak, hogy a túl sok ember a természeti erőforrások kiapadásához vezethet, ami éhezést, háborúkat von majd maga után, John B. Calhoun viszont a jelenségnek egy egészen más aspektusát igyekezett vizsgálni: az etológus az '50-es évektől előbb patkányokkal, majd 1968 és '72 között egerekkel végzett olyan kísérleteket, amelyben a rágcsálókat egy tökéletesen az igényeiknek megfelelően kialakított, zárt világban helyezte el, majd megfigyelte, hogy mi történik.

Calhoun tökéletes világában a rágcsálóknak mindig volt elég élelmük, vizük és nem szenvedtek hiányt semmiben - egyedül a hely volt limitált. Leghíresebb kísérletében, ami a Universe 25 névre hallgatott, az egereknek egy 256x256 centiméteres karámot alakítottak ki, amelyet Calhoun csak "halálozást gátló környezetnek" nevezett, nem véletlenül: az egerek lakhelyét 16 etetőtölcsérrel látták el, a hőmérsékletet pedig a rágcsálók számára ideális 20 Celsius-fokon tartották. A kísérlethez kiválasztott négy pár egérnél különös gondot fordítottak arra, hogy semmilyen betegségük ne legyen, így a 25-ös univerzumban a fertőzések ismeretlen fogalomnak számítottak. A telep falait függőleges alagutakkal is ellátták, amelyeken keresztül az egerek folyosókra lyukadtak ki, ezeknek a végén pedig olyan fészkeket alakítottak ki, amelyek egyenként 15 egér befogadására voltak alkalmasak.

Ahogy arra számítani lehetett, a rendkívüli jólétben az egerek gyorsan szaporodni kezdtek, így kezdetben az egérpopuláció száma nagyjából 55 naponként duplázódott. Ez viszont nem maradt sokáig így: a 315-ik nap után, amikor az utópiában már 620 egér lakott, a kutatók arra figyeltek fel, hogy a növekedési ütem csaknem a harmadára esett vissza, de emellett is voltak olyan figyelmeztető jelek, amelyek arra utaltak, hogy az idilli társadalomban megjelentek a repedések. Az egyre népesebb környezetben sok egérnek elege lett belőle, hogy folyamatosan a területét kell védenie, így egyszerűen felhagytak ezzel a gyakorlattal, több egér pedig önkéntes száműzetésbe vonult a tér közepére. A kutatók szerint ekkora két nagyobb csoport alakult ki az utópián belül, amit egyszerűen túl sokan laktak ahhoz, hogy minden egér megtalálja benne a megfelelő szerepet. Calhoun erről megállapította, hogy egy normális társadalomban a fölöslegessé váló egyedek elvándorolnak, azonban mivel erre az utópisztikus környezetben nem volt lehetőség, a fölösleges egerek egyszerűen izolálták magukat a többi egértől. Ezekről az egyedekről a kísérlet vezetői feljegyezték, hogy nem próbáltak meg kapcsolatba lépni a többi egérrel, így az erősebb hímek támadásaitól sem kellett tartaniuk, ugyanakkor egymással rendszeresen összetűzésekbe kerültek. A támadások során az egerek nem védekeztek, ám a szerepek rendszeresen cserélődtek: sokszor előfordult, hogy a megtámadott egér később maga is rátámadt más egerekre.

A nőstény egerek viselkedésében is komoly változások mentek végbe, főként azoknál, akiket a párjuk a fent említett okokból elhagyott. Ezek az egerek a hím egyedek viselkedését átvéve egyre agresszívabbá váltak, hogy megvédjék a területüket, ezzel együtt pedig a csemetéiket is egyre inkább elhanyagolták. Az agresszív viselkedés emellett egyre inkább a saját utódjaikkal szemben is megnyilvánult, ami miatt az utópia bizonyos területein egy idő után a fiatal egerek halandósága a 90%-ot is elérte.

A kutatók azt is megállapították, hogy idővel az alfahímek is egyre agresszívabbá váltak, és amellett, hogy ok nélkül támadtak rá más egerekre, sokszor nemre való tekintet nélkül meg is erőszakolták társaikat. Emellett olyan esetet is feljegyeztek, amikor az erőszak kannibalizmusba torkollt. Ezzel homlokegyenest ellentétes viselkedést figyeltek meg az úgynevezett "gyönyörűeknél", amelyek a párosodással teljesen felhagyva és a konfliktusokat kerülve a napjaik nagy részét tollászkodással töltötték, így a szőrük mindig kitűnő állapotban volt.

Calhoun feljegyzései szerint az utolsóként született nagyjából ezer egér soha nem sajátította el a társadalmi mintákat, így teljesen hiányzott belőlük mind a túléléshez szükséges agresszió, mind a szaporodási hajlam. Az eredetileg háromezresre tervezett kísérletben a populáció végül 2200 egérnél tetőzött, és 560 nappal a kísérlet kezdete után az egerek száma rohamosan fogyni kezdett. "Az állatok megöregedtek és meghaltak" - foglalta össze Calhoun az utópia végnapjait.

A kutató az ebből és más kísérletekből levont tanulságokra a "behavioral sink", azaz "viselkedési hanyatlás" kifejezést használta, amiről úgy tartotta, hogy az emberi társadalomra is alkalmazható. "Egy olyan egyszerű állat esetében, mint az egér, a legösszetettebb viselkedések az udvarlás, az anyai gondoskodás, a területvédelem, valamint a hierarchikus csoporton belüli és csoportközi társadalmi szerveződések egymással összefüggő halmazát foglalják magukban" - írta, megállapítva, hogy amikor az ezekhez a funkciókhoz kapcsolódó viselkedési minták nem fejlődnek, a társadalmi szervezettség és ezzel együtt a szaporodás abbamarad, a faj pedig kihal. "Azok az egyének, akik ilyen körülmények között születnek, annyira elszakadnak a valóságtól, hogy még az elidegenedésre is képtelenek. A legösszetettebb viselkedésük is töredezetté válik. A posztindusztriális kulturális-fogalmi-technológiai társadalomban való élethez megfelelő eszmék elsajátítása, létrehozása és hasznosítása lehetetlenné válik".

Bár a korabeli tudományos világ Calhoun kísérleteit nagy lelkesedéssel fogadta, az elmúlt évtizedekben többen is rámutattak annak gyengeségeire. A legnagyobb probléma, hogy a kutató egy olyan mesterséges világot hozott létre, ahol az egereknek nem volt hova menniük, ez az életszerűtlen szituáció pedig kedvezett az agresszív viselkedési mintáknak. Sok kutató kritizálta, hogy Calhoun már a kísérlet leírásánál is eltért a tudományos normáktól, és az egereket olyan kifejezéssekkel antropomorfizálta, amelyeket jellemzően az emberi társadalom leírására használunk. Ez azért jelent problémát, mert ahogy arra többen is rámutattak, az emberi társadalom több okból sem összehasonlítható az egerekével, így egy ilyen kísérletből nem is lehet messzemenő következtetéseket levonni arra vonatkozóan, hogy hogyan viselkednének az emberek egy hasonló helyzetben. Ezt alátámasztandó Jonathan Freedman az 1970-es években több kísérletet is elvégzett diákokkal, ahol a jelentkezőket kisebb és nagyobb termekbe zárták be hosszú órákra. A pszichológus megállapította, hogy bár a terem méretétől valamint a társaság nemi összetételétől függően voltak megfigyelhető különbségek, a zsúfoltság az embereknél alapvetően nem jár negatív következményekkel. "A patkányok talán szenvednek a túlnépesedéstől, de az emberek képesek alkalmazkodni" - vonta le a tanulságot Edmund Ramdsen orvostörténész, aki szerint Calhoun kísérletei nem csak megkérdőjelezhetőek, de egyenesen veszélyesek is voltak.

(Felhasznált források: IFL Science, Cabinet Magazine, Wikipedia, Smithsonian Magazine, Fotó: Yoichi R Okamoto/Wikimedia Commons, Karen Moskowitz/Getty Images)

Egy magyar neuromérnök patkányokat tanított meg doomozni A Tóth Viktor által épített eszköz továbbfejlesztve arra is alkalmas lehetne, hogy teljesen automatikusan, emberi beavatkozás nélkül tanítsa meg a patkányokat a megfelelő viselkedésre.