A világ egyik, ha nem a leghíresebb kerékpáros versenyét egy francia lap, a L'Auto szervezte meg 1903-ban, hogy javítson valamit az olvasottságukon és ezzel végre megelőzzék az akkoriban sikeres Le Velo biciklis magazint az eladási számokban. A L'Autot, amely eredetileg a L'Auto-Velo névre hallgatott, ugyanis a Le Velo hirdetőinek egy része alapította, miután a lap támogatói között nézeteltérés alakult az országot, sőt, az egész világot feltüzelő Dreyfus-ügy kapcsán. A Velonak az árulás gyanújával elítélt, majd felmentett Dreyfus mellett nyíltan kiálló szerkesztője, Pierre Giffard összetűzésbe keveredett az egyik motorgyártó cég vezetőjével, Compte Dionnal, aki a Velo hirdetője volt. Ahogy azt a Story of the Tour de France című könyv szerzői is elmesélik, az sosem derült ki részletesen, hogy mi volt a vita témája pontosan, de az biztos, hogy ennek hatására az anti-Dreyfus érzelmeket tápláló kontingens Dion vezetésével elhagyta a lapot és létrehozták a maguk kerékpáros magazinját, csakhogy a Le Velo tulajdonosa ezt nem hagyta annyiban és bírósági perben kötelezte őket arra, hogy ne használják többet a Velo utótagot.

A L'Auto ezután nehezen boldogult és a talponmaradás érdekében új ötletek után kellett nézniük: egy saját kerékpáros verseny pedig éppen elég látványos közönségcsalogatónak tűnt. Henri Desgrange, a L'Auto szerkesztője, aki maga is híres biciklista volt, az ő nevéhez fűződik ugyanis az első egyórás rekord a történelemben (1893-ban 35 kilométerrel), eredetileg egy igazán nagyszabású versenyt képzelt el. Az első kiírás szerint a Tour öt héten át zajlott volna, május 31-étől július 5-éig, de ez túl soknak bizonyult az akkori kerékpárosok számára és csak tizenöt fanatikus nevezett be. Végül a szervező tizenkilenc napra rövidítette le a verseny hosszát, de a táv nem volt egyszerű: hat szakaszból állt, a legrövidebb 268, a leghosszabb 471 kilométer, keresztül vezetett, ahogy ma is, emelkedőkön és völgyeken, összesen 2428 kilométeren át, csakhogy az akkori infrastrukturális körülmények között.

Az Online Bicycle Museum oldalán megtekinthető az akkoriban a versenyzéshez használt bicikli típus, amelyen jól látszik, hogy noha már felszerelték a modern kor olyan vívmányaival, mint a felfújható kerék vagy a lánc, amelyek az első, 1800-as évekbeli kerékpároknak még nem voltak a magától értetődő alkatrészei, de féknek még csak egy nagyon kezdetleges formájával látták el a járművet. Ha elképzeljük, milyen lehetett a köves és rázós utakon egy egysebességes, tizenöt kilós kerékpárral tekerni, napi átlag tizenegy-tizenhét órán keresztül egy-egy szakaszon, akkor megérhetjük az első Tour de France győztesnek, Maurice Garinnek a verseny után tett kijelentését, miszerint az egész küzdelem olyannak tűnt, mint egy "hosszú, szürke, egyhangú egyenes".

"Éhes voltam, szomjas voltam, álmos voltam, szenvedtem. Sírtam Lyon és Marseille között."

- nyilatkozta a nyertes a Cyclist leírása szerint. Garin, aki hivatása szerint kéményseprő volt és a legenda szerint az édesapja egy darab sajtért cserélte el gyermekkorában, szabadidejében már korábban is sok megmérettetésre benevezett, többek között a Bordeaux-Párizs távra is, amelyet a Le Velo szponzorált, mivel akkoriban a magazinoknál szokás volt versenyeket szervezni a nagy érdeklődésre való tekintettel. A brutális körülmények, melyek a résztvevőket fogadták és a tény, hogy akkoriban a legtöbb jelentkező nem hivatásszerűen sportolt, hanem szabadidejében edzett, elvezetett a különös szokások kialakulásához, amelyek mai szemmel nézve elég szabadosnak hatnak: a biciklisták, ha nem is az összes, de néhányan közülük rendszeresen boroztak, dohányoztak, autókba kapaszkodva utaztak, miközben időnként az ellenfeleiknek drukkoló közönség lincselése elől is menekülniük kellett, de arra is volt példa, hogy egyszerűen megmérgezték egymást.

Garin az első győzelme után 6125 frankot kapott, amelyből később egy kis benzinkutat vásárolt, de nem elégedett meg ennyivel, benevezett a második, 1904-es Tourra is és a második küzdelmet is megnyerte. Azonban történt egy kis malőr, az első helyezettet ugyanis diszkvalifikálták a verseny után, vonatozás vádjával. Les Woodland, a híres brit kerékpáros szakíró elmondása szerint ő még találkozott azzal a sírásóval, Maurice Vernaldé-val, aki ismerte Garint az események idején és akinek a versenyző beismerte a csalást. "Szórakoztatta a dolog" - mondta Vernaldé -

"Nem jött tőle zavarba, a hosszú évek után, inkább nevetett rajta és azt mondta: 'Hát, fiatal voltam…'."

Garin azonban kizárásakor tagadta a vádakat, miszerint vonatra szállt volna két szakasz között és vérlázító igazságtalanságnak bélyegezte az ítéletet. Nem ő volt az egyetlen azonban, aki akkoriban a táv leegyszerűsítése mellett döntött, már az első versenyen is rajtakaptak egy versenyzőt, Jean Fischert, ahogy egy autó mögött tekert, és, mivel akkoriban tilosnak számított egymás vagy bármilyen más jármű szélárnyékának kihasználása, ezért büntetés járt. A szervező, Desgrange titokban megfigyelőket is telepített az út menti bokrokba, hogy kiszűrje a bolyozókat.

Az 1904-es megmérettetésen azonban Garinnak és társainak már egy újabb fajta veszéllyel is szembe kellett néznie a rossz utak és fáradalmak mellett: a feldühödött tömeggel. A szurkolók nem válogattak a módszerekben és gyakran egyszerűen megverték a nekik nem szimpatikus résztvevőket, hogy ezzel segítség a favoritjukat. Pierre Chany leírása szerint többek között Maurice és Cesar Garint is kövekkel ütötték arcon, "Öljük meg őket!" felkiáltással és csak annak köszönhették a megmenekülésüket, hogy autók érkeztek a helyszínre és Garinék segítői pisztolylövésekkel elkergették a lincselni kívánó tömeget.

"Megnyerem a Tour de France-t, ha nem gyilkolnak meg Párizs előtt."

- nyilatkozta az eset után Maurice. De nem csak a lelkes rajongók jelentettek fizikai fenyegetést, a versenyzők egymást is megpróbálták eltenni, ha nem is örökre, de legalább a verseny idejére, láb alól. Az első versenyen Hippolyte Aucouturier gyomorfajdalmak miatt kellett, hogy feladja a küzdelmet, de mint kiderült, mérgezett limonádé okozta a problémáját, amelyet egy nézőtől kapott, akit nem kizárt, hogy egyik ellenfele bérelt fel, mivel ez sem volt akkoriban szokatlan gyakorlat. 1911-ben François Lafourcade mérgezte meg Paul Duboc italát, majd az egészet Gustave Garrigou-ra fogta, aki ezek után már csak álcázva tekerhetett a versenyen a lincselést elkerülendő.

Még ha az erőszakos megnyilvánulások száma egy idő után csökkent is, de a mérgezésnek egy enyhébb, vagy társadalmilag elfogadottabb formája viszont egészen a hatvanas évekig elkísérte a versenyzőket. Az alkohol fogyasztása a kezdeti időkben olyannyira hozzátartozott a Tour-hoz és a többi versenyhez is, hogy a söröző, borozó kerékpárosok látványa megszokott jelenségnek számított, bár nem minden sportoló élt ezzel a fajta stimulációval. Ahogy az Mika Rissanen tanulmányából is kiderül, a 19. és 20. század fordulóján nem csak a biciklisták, hanem több sportág képviselői is használták az alkoholt fájdalomcsillapítóként, hogy legyűrjék a hosszú távok okozta szédülést, fáradságot és álmosságot.

A hosszútávfutók konyakot, a kerékpárosok a kevésbé tömény italokat, pezsgőt vagy bort, esetleg sört fogyasztottak felfrissülés gyanánt.

A Tour de France útvonalán a helyi bárokat rohamozták meg a versenyzők, ahonnan egész palackokkal tértek vissza a futamhoz. A nézők által felajánlott söröket sem vetették meg, elvégre ez biztonságosabb formája volt a hidratálásnak, mintha az útszéli patakokból kellett volna inniuk, ennek a szokásnak pedig 1935-ben nem várt és sokak számára tanulságos eredménye lett: míg a 17. szakasznál kis híján az egész csapat megállt sörözni a helyiekkel, addig Julien Moineau nem kért inni, helyette megszökött a mezőnytől és elsőként ért be Bordeaux-ba. Ahol aztán egy sörrel ünnepelt.

A sportolás közbeni dohányzás és alkoholizálás végül a harmincas évektől kezdve lassan átadta a helyét egy sokkal tudatosabb, tudományos szempontokat is figyelembe vevő felkészülésnek, amely már inkább a dietetikusok által összeállított étrendekre és később a táplálékkiegészítőkre, energiaitalokra, mikrotápanyagokat tartalmazó gélekre épült. Az alkohol versenyeken való fogyasztását a hatvanas években betiltották Franciaországban, mint ahogy más típusú stimulánsok használatát is, ettől kezdve pedig dopping teszteken is ellenőrizték, hogy a résztvevők betartják-e a szabályokat.

Ugyan a versenynek később is megvoltak a maga botrányai, de az a jelenet, amely a francia kiskocsmák tulajdonosait az előző század elején rendszeresen fogadta, ha az ő környékünkön tartott szünetet a mezőny: a sörrel, borral felpakolt versenyzők látványa, azóta már a legendák homályába veszett.

Ez a cikk eredetileg 2021.05.30-án jelent meg a Rakétán.

(Fotó: GettyImages/Art Media/Print Collector//Universal History Archive/Universal Images Group, Wikimedia Commons, Pixabay)

További cikkek a témában:

A világ legidősebb biciklistája 106 évesen hagyott fel a versenyzéssel Élő legenda. Példakép mindenki számára. Vagy egy ember, aki nagyon szereti a kerékpározást. Robert Marchand a világ legöregebb biciklistája.
Miért más a női és a férfi biciklik váza? A válasz látszólag triviális, de vajon miért maradt fenn ez a hagyomány ilyen sokáig?
Hogyan képesek ilyen elképesztően gyorsan tekerni a versenyzők a Giro d'Italián? Az első, sík sprintszakasz győztesének átlagsebessége 58,748 km/h volt, de a hegyvidéki részeken se nagyon esnek 40, legfeljebb 35 km/h alá az átlagok. Hogyan csinálják?