Kipattant a Szikra

A VR Vidámpark a volt Szikra mozi épületében nyílt meg, és 2000 négyzetméteren üzemel. Emlékeim szerint utoljára 1992-ben jártam itt, amikor is a Több, mint testőrt néztem meg, ekkor a helyet amúgy már Metro mozinak nevezték. 1992-ben tanúja lehettem az épület legemblematikusabb húzásának, vagyis hogy kinyílt a teteje, és mintegy kertmozivá alakult át Budapest közepén. Ezt a képességét a szervezők szerint most sem vesztette el, ugyanakkor inkább nem demonstrálták, mivel éppen esett, ami a felhalmozott, értékes hardverfelszereléseknek kevésbé tett volna jót.

Az épületre amúgy rá sem lehet ismerni, mind kívül, mind belül nagyon szépen kicsinosították. Talán a lépcsőfordulók némileg sötétebbek a kívánatosnál, ami különösen akkor lehet problémás, ha az ember éppen dezorientáltan tántorog elő az egyik VR élményből. Egészében viszont rendkívül futurisztikus az egész: Marty McFly egész biztosan ide hozta volna a csaját, ha 1985-ből 2019 Budapestjére utazik.

Vidámpark?

Szerintem a VR Vidámpark egyszerűen amiatt vidámpark, mert ez alliterál a VR-ral. Ugyanis pont ennyire jogosan nevezhetnénk VR Játékteremnek, mert amúgy is inkább erről van szó: a klasszikus, füstös, ragacsos padlójú játéktermek feltupírozott, elit változatáról. A másik dolog, ami miatt a „vidámpark” félreviszi a nagyérdeműt az értelmezésben, hogy ez nem igazán családos hely.

Ezzel kapcsolatban amúgy némileg személyiségzavaros a hozzáállás, hiszen létezik családi jegy, és nem is drágább (sőt), mint egy belvárosi játékházban, csak éppen akad pár megkötés, amivel a kisgyerekesek nem nagyon tudnak majd mit kezdeni. Eleve csak 10 éves kor felett ajánlott a belépés, bizonyos eszközöket pedig nem lehet használni 140 centiméternél alacsonyabb személyeknek.

Amíg a kapacitás engedi, működik ugyan gyerekmegőrző, de sok szerencsét ahhoz, hogy elmagyarázzuk a huginak vagy öcsinek, hogy akkor ő most szépen itt marad, amíg a többiek dinókat bámulnak, és zombikra lövöldöznek. Ez ugyanis nem az IKEA, hogy időnként muszáj ide eljönni, a család legkisebb tagja pedig legfeljebb egy Söderhamn kanapéról marad le, miközben a színes golyók közt üldögél.

VR, the World

A fő mutatvány a VR maga, amit négy főbb zónára szedtek szét: Hyperreality zone, Shooting zone, Fun zone, Speed zone. A Shooting zone-ban lövöldözős játékok várják a tisztelt közönséget, melyek közül a legígéretesebbnek a Zombyte nevű zombis cucc hangzik. Ám akad itt VR-osított Assassin's Creed és Angry Birds is. A Speed zone-ban versenyezhetünk, a Fun zone pedig egy VR hullámvasút.

A Hyperreality zone hiperrealisztikus (sic!) élményeket kínál. Itt két interaktív múzeumféleséget lehet kipróbálni, a Dino Safarit és az ókori Egyiptom témájú Dark Side of Anubis-t.

Rövid kalandom a dinókkal és a világ legidegesítőbb robotjával

A helyet először mindenképpen a dinókkal szerettem volna kipróbálni, hiszen ha az összes mai CGI-látványmozi a Jurassic Park kabátzsebéből mászott elő, joggal feltételezhető, hogy a dinók emelik talán zenitre ezt a műfajt is.

A felkészülésből már látszott, hogy komoly kaland vár ránk, nem az a kanapé-VR, amit mondjuk a PS VR kínál. Ugyanis nem csak a sityakot kaptuk meg, de egy a sisakhoz csatlakozó, a Szellemirtók hátizsákját idéző cuccot, és két csuklószorítót is a két kezünkre. Két kollégával vettem részt a játékban, és hihetetlen élmény volt pusztán csak felvenni a sisakot, és látni, ahogy a minket segítő hoszteszek eltűntek, a kollégák pedig a testmagasságuknak megfelelő szkafanderben álltak körülöttem.

Éppen a technológia csodáin töprengtem, és azon, hová vezet majd ez az egész, amikor is megmozdultunk. A szoftver határai ekkor mutatkoztak meg először. Tisztelt kollégáim mozgás animációja a leginkább a deréksérves zombival írható le, akiknek a végtagjai ráadásul összeviszza lengedeznek, néha a hasukból, néha a hátukból türemkednek elő. A saját szemszögem sem lehetett rendben, talán a képfrissítés volt a baj, de roppant nehézkes volt egy lépést is megtenni, folyamatos volt a bizonytalanság.

Amúgy a szoftver már a kezdet kezdetén feladta a leckét, mert a karperecem színkódjának megfelelő körbe kellett állnom (ezt más értelemszerűen nem is látta), ami színtévesztőként sajnos nem ment elsőre. Ezután viszont várt minket egy nagyobb terem (végig hordtuk a VR sisakot, tehát akár egy takarítófülkében is toporoghattunk, de a hoszteszek elmondása szerint a móka egy olyan 20 négyzetméter körüli helyiségben zajlott), ahol egy lebegő robot (kicsit a Benji sorozat robotjára emlékeztetett – már ha ez mond bármit is annak, aki nem olyan vén, mint az országút) nekiállt instruálni minket, és beterelt az időgépbe.

Az interaktivitás kimerült gombok nyomogatásában, illetve az első helyszínen egy fényképezővel szelfit is lőhettünk. Ennek egyrészt nem sok értelme volt, hiszen a képen is szkafanderben látszódtunk, másrészt iszonyatos nehezen lehetett csak a dolgot kivitelezni. Ugyanis a gép fizikai tárgyként valóban jelen volt, tehát tényleg fel lehetett venni valamit, ám ezt és a kezünk mozgását a program finoman szólva nem olvasta egybe játszi könnyedséggel. A szelfizést megkísérlő kolléga a keze felett lebegtetett géppel a leginkább egy Parkinson-kóros Jedi mesterre hasonlított.

Sokat rontott a helyzeten a robot, aki borzasztó idegbetegen noszogatott mindeközben, hogy tegyük már vissza a gépet, és menjünk tovább. Elektronikus kísérőnk amúgy sem tudott uralkodni magán, látszott, hogy mentálisan már arra trenírozta magát, hogy itt tömött sorokban várakoznak majd az ajtó előtt a türelmetlen népek. És ennek megfelelően úgy terelt minket, mintha az élete múlt volna rajta.

Igazság szerint a végén a VR cuccban dülöngélve, egyre komolyabb migrénnel küzdve kedvem lett volna pofán csapni gépi társunkat (a légboksz az üres teremben nyilván remekül mulattatta volna a személyzetet), és el tudom képzelni, hogy ebből még lesznek gondok, amikor apának vagy anyának amúgy is tropára mentek az idegei, mert Pistike ordított a gyerekmegőrzőben, apunak hányingere lett, Julika meg éppen bőg, mert rábődült egy T-Rex.

A hoszteszek egyébként nagyon kedvesek, segítőkészek, mindenben rendelkezésre álltak – igaz, azt nem tudom, hogy ez az meglepő előzékenység az esemény sajtó nyilvános jellegének szólt-e, de senkinek semmi oka nem lehetett a panaszra. Az nem az ő hibájuk, hogy elmaradt a figyelmeztetés, hogy a VR kirándulás eléggé leharcolhatja az embert. Azzal is tisztában vagyok, hogy ezzel egy VR gyártó sem büszkélkedik, de itt az üzemeltetőknek lenne jól felfogott érdeke, hogy a rosszulléteket valahogy megelőzzék, vagy felkészítsék ezeknek kezelésére a résztvevőket.

Nálam ez a 15 percnyi dinó bámulás ugyanis szédülést, hányingert és migrént váltott ki. Pedig közel napi szinten játszom videojátékokkal, az említett színtévesztésen kívül nincs betegségem, és rendszeresen járok edzeni. El nem tudom képzelni, hogy egy idősebb látogató (a parkot 10-99 éves korig ajánlják) milyen állapotba kerülhet, vagy esetleg valaki olyan, aki előzőleg benyomott a lenti büfében egy csésze energiaitallal felütött presszót.

A retró a fénypont

A retro zóna legfelül kapott helyt olyan régi klasszikusok okos újragondolásával, mint a Pac-Man Battle Royale vagy a csocsóasztalba oltott Pong. Remek randi hely, de jó ötlet lehet ide leugrani a haverokkal, esetleg vállalati bulinak kibérelni. Itt található a Hidden Side Lego-asztal is, ahol több készletet kiállították, rengeteg figurával. Megkérdeztem az egyik hoszteszt, hogy nem félnek-e hogy ezek az eszméletlen részletes buszok, temetők és kísértet-járta épületek nem robbannak-e majd negyedóránként szilánkokra. Az a válasz érkezett, hogy a Lego ezt összeszerelve küldte, és egyébként egybe is ragasztották az egészet, ami a Lego Movie szerint ugye nagyon ejnye-bejnye kategóriás lépés, de hát a szükség, gondolom, törvényt bont.

A VR technológia jelen pillanatban ennyire talán még nem intézményesíthető, viszont úgy általában, egy a 21. századba átemelt játékteremnek mindenképp lenne létjogosultsága, ha megtalálja a célközönségét.

(Kép: VR Vidámpark, Felkai Ádám)