Winston Churchill a hétéves háborút az első tényleges világháborúnak nevezte -- nem is véletlenül, hiszen ez volt a 18. század legnagyobb fegyveres konfliktusa. A poroszok a csatározásban ráadásul elég szűkös anyagiakkal vettek részt, ezért aztán amikor az egyenruha tervezésére került sor, mindenbe csak a legszükségesebb anyagot pakolták, és igyekeztek nem is túlméretezni ezeket a darabokat.
Ezért aztán ha netalán nedvesség érte az egyenruhát, akkor az szépen összement, mint amikor elrontjuk a mosást. A ruha így nem csak a mozgást korlátozta, de helyenként elszorította a vérkeringést is. Egy idő után már begombolni sem lehetett ezeket, ami hideg időben különösen nagy baj volt. Mivel pedig extra kabátra már nem futotta, így sok porosz katona halálra fagyott.
A britek az amerikai függetlenségi háborúban alkalmazták a hesseni zsoldosokat, akik szívesen viselték jellegzetes magas csákójukat, amit még ezüsttel is díszítettek itt-ott. A csákó az európai harctéren nem volt zavaró, ellenben a vadregényes rengetegekben az Újvilágban folyamatosan beleakadt az ágakba. A csillogó ezüstöt pedig nagyon kedvelték az ellenséges mesterlövészek, akiknek ez nagyon jól jött egy-két potya fejlövés erejéig.
Nem csak a hesseni zsoldosok imádták a feltűnősködést, de munkaadóik, a britek is. Ennek egyik megnyilvánulása a jellegzetes fehér szalag, amit bárhol lehet a testen viselni, ha nagyon szeretnénk, hogy már messziről észrevegyenek. Persze harci körülmények között nem biztos, hogy ez utóbbi cél jelenti a kulcsot az életben maradáshoz.
A 18-19. század folyamán ezek a szalagok kombinálva a jellegzetes vörös kabátokkal nagyban megkönnyítették az ellenséges mesterlövészek dolgát.
Azt hihetnénk, hogy egy idő után csak tanultak a derék angolok ezekből a hibákból – és tanultak is: az első világháborúban már jóval visszafogottabb uniformisokban küzdöttek... Aztán valakinek eszébe jutott a Gallipoli-félsziget ostrománál, hogy jó ötlet lenne, ha a baráti egységek felismernék egymást, ezért elkezdtek fehér karszalagot hordani, hogy a sötétben is lássák egymást. A baj csak az volt, hogy a fehér színt a sötétben nem csak a britek látták.
A vörös kabátot a 17. században vezette be a brit hadsereg, és akkoriban addig sosem látott egységes megjelenést kölcsönzött a katonáknak. A rengeteg vörösbe öltözött harcos látványa pedig nem ritkán váltott ki már önmagában is félelmet az ellenség soraiban.
Az idők azonban változnak, ahogy a harcterek is.
Észak-Amerika erdejeiben miközben az angolok a franciákkal, az őslakosokkal és kolóniabeliekkel harcoltak, a vörös egyenruha kiugrott a környezetből. Emiatt pedig nem csak a mesterlövészek voltak hálásak, de a britek elfelejthették a lopakodást, és búcsút inthettek a meglepetés erejének a legtöbb esetben. Érdekes mód az angol hadvezetés a késő 19. századig nem cserélte le az egyenruhákat – ennek pedig az lehetett valószínűleg az oka, hogy akinek ezt a cserét jóvá kellett volna hagynia, jóval tradicionálisabb volt, mint az, akit lelőttek egy vörös kabátban.
Az első világháborúban a fejbe fúródó srapnel volt egyike a leggyakoribb halálokoknak. Ez ellen aztán a világ seregei különböző módokon próbáltak védekezni. A német Stahlhelm például védte a fej nagy részét és a nyakat, és nem lógott túlságosan bele a katona látómezejébe sem. A britek sisakja már több részt hagyott szabadon, ami miatt nem kevesen estek el. Olyan rosszul ugyanakkor senki sem járt, mint a franciák, akik eleinte nem acélsisakot viseltek, hanem stílusos sapikat.
A fentebbi pontokból talán kiolvasható egy folyamat: ahogy a puskák egyre pontosabbak lettek, úgy jött rá idővel a legtöbb sereg, hogy nem olyan jó ötlet élénk színeket választani az egyenruhához. 1914-re pedig szinte az összes modern hadsereg khaki, barna és más hasonló, a tájba beleolvadást elősegítő színek mellett tette le a voksát.
Nem úgy a franciák, akik csak az 1912-13-ig tartó Balkán-háború alatt látták be, hogy csodálatos egyenruháik, különösen az élénk vörös gatyák szabályosan megölik az őket viselő katonákat. Adolphe Messimy hadügyminiszter le is akarta cserélni ezeket, de a népszerűbb sajtótermékek akkora felháborodást keltettek országszerte amiatt, hogy a hadsereg elveti a jó ízlést és a nemzeti büszkeséget, hogy a franciák az első világháborúba is élénk vörös gatyákban masíroztak. Ezután már csak néhány ezer katona elesése kellett ahhoz, hogy a ruhacsere mégis megtörténjen.
Mikor 1941-ben Németország lerohanta az oroszokat, a harcokba pár olasz kontingens is besegített. Pontosabban: besegített volna, ha a katonák nem inkább a lábuk elfagyásával vannak elfoglalva. A kiosztott kartoncipők ugyanis nem sokat értek a kemény orosz hidegben.
(Kép: Pixabay, wikipedia , forrás: warhistoryonline.com)