A világűrben beszüntetni a munkát elsőre nem tűnik túl okos dolognak, képzeljük csak el, hogy mi történt volna, ha mondjuk valamelyik Apollo-küldetés legénysége kezdett volna elégedetlenkedni a Hold felé menet, és ölbe tett kézzel üldögéltek volna a rakétában. Nem egy erős tárgyalási pozíció. Más volt a helyzet a Skylabbel, az USA első űrállomásával, ami alig négyszáz kilométerre keringett a Földtől, és egy háromfős legénység üzemeltette. Ha ők nem végzik el a munkát, akkor a NASA rendkívül fontos tudományos eredményekkel lett volna szegényebb.

A Skylab ráadásul nem az örökkévalóságnak készült, az összesen 2,2 milliárd dollárba (mai árfolyamon nagyjából 12 milliárd dollárba) kerülő űrprogram alig kilenc hónapig tartott, 1973. május 25-től 1974. február 8-ig. Ez alatt az idő alatt három legénység teljesített szolgálatot az űrállomáson, a Skylab-2, a Skylab-3 és a Skylab-4 misszió keretében.

Az állomás utolsó lakói, Gerald P. Carr, Edward G. Gibson és William R. Pogue 1973. november 16-án szálltak fel a Kennedy Űrközpontból, hogy megkezdjék 84 napig tartó küldetésüket. Ez akkoriban messze a leghosszabb idő volt, amit bármelyik ország űrhajósai az űrben töltöttek, hiszen a korábbi Skylab küldetések csak 28 illetve 59 naposak voltak (Összehasonlításképpen: a jelenlegi rekordot Valerij Poljakov tartja, aki 437 napot töltött a MIR fedélzetén).

A rendhagyó módon csupa újoncból álló csapat egyik tagja sem járt még korábban az űrben, igaz, Carrt és Gibsont korábban beválogatták az Apollo-19 programba, de a küldetést végül a szűkös költségvetés miatt le kellett fújni. A csapat munkarendje a Skylaben igencsak zsúfolt volt, a 84 napos misszióra összesen hatezer órányi munkát irányzott elő a NASA. Elsődleges feladatuk az ember súlytalanságtűrő képességének a vizsgálata volt, de a csaknem három hónap alatt egy űrséta keretében megjavították az űrállomás radarantennáit is, és rendkívül értékes megfigyeléseket végeztek a Földről és a Napról is.

Nem csoda, hogy a legénység egyre többet panaszkodott arra, hogy túlhajtják őket. Az űrhajósoknak a pihenőnapjaikon is dolgozniuk kellett, és sokszor még ebédidőben is új feladatot kaptak. Mindeközben a földi személyzet azt kifogásolta, hogy az űrhajósok nem végeznek el elég munkát. A NASA megállapításai szerint az okok között szerepet játszott, hogy sok feladat az indulás előtti utolsó pillanatban került be a programba, így már nem volt idő kiképezni az asztronautákat, akiknek sok idejük telt el a nem megfelelő helyre visszarakott szerszámok keresésével is.

A súrlódás kicsúcsosodását az jelentette, amikor a küldetés hatodik hetében a Skylabbel 90 percre megszakadt a rádiókapcsolat. Gibson később azt állította, hogy egyszerűen elfelejtették szinkronizálni az adást, ám többen is úgy vélik, hogy az eset mögött szándékos munkabeszüntetés állt, ami a túlhajtott program egyenes következménye volt.

Ami biztos, hogy ezután a NASA változtatott az addigi álláspontján, és újraosztották a feladatokat: a tudományos munka lett az elsődleges, a kisebb feladatok, mint például a fenntartási munkálatok pedig egy "tennivalók" listára kerültek, amit az űrhajósoknak akkor kellett megcsinálniuk, ha éppen volt rá elég idejük. A parancsnokság emellett azt is megígérte, hogy többé nem fogják zavarni a legénységet ebédidőben és alvás közben.

Az újratervezésnek köszönhetően a Skylab-4 legénysége végül túl is teljesítette az eredetileg kitűzött célokat, és az eredetileg január elejére kitűzött visszatérést a bőséges ellátmányra és az asztronauták jó egészségi állapotára való tekintettel előbb január végére, majd február elejére halasztották. Azt pedig talán csak a NASA-nál tudják, hogy puszta véletlen-e, hogy a legénység egyik tagja sem járt többé az űrben.

Ez a cikk eredetileg 2020.02.24-én jelent meg a Rakétán.

(Forrás: Curiosity, Wikipedia 1, 2, 3, Americaspace, Fotó: NASA)