Az internet egyik legrémesebb űrhorrorsztorija ártatlanul kezdődik: egy halvány csillag titokzatos mód eltűnik az égboltról 1993-ban – ami akkor nem is keltett különösebb visszhangot. Ezt követően azonban több csillaggal is ez történt, méghozzá gyors egymásutánban. És hogy mi az ok? Egy kolosszális, csillagokon átívelő kozmikus gyomnövény, amely a csillagokat és a hozzájuk tartozó rendszereket felemészti az indáival, miközben fényt keres, hogy táplálja a növekedését. A fényéveken át húzódó, kérlelhetetlenül terjedő indák egész csillagrendszereket nyeltek már eddig is el, és még a nálunk fejlettebb idegen civilizációk sem voltak képesek vele felvenni a harcot.

A James Webb Űrteleszkóp aztán újabb rideg felismeréssel szolgál: a kozmikus indák következő célpontja a mi Naprendszerünk. A számítások alapján a csillagászok úgy becsülték, hogy az emberiségnek mindössze huszonhét éve maradt, mire a Nap is a kozmikus gyom martalékává válik.

Ez a sztori a Redditről indult, de aztán különböző feldolgozásokban eljutott a közösségi média egyéb szegmenseibe is, ahol sokmilliós nézettséget és lájk-Csomolungmákat gyűjtött be. Maga a történet azért ennyire megkapóan félelmetes, mert lényegében egy kozmikus horrorról beszélünk, melyben az ellenség nem gonosz, nincs is feltétlen ártó szándéka, mivel csak egy hatalmas, öntudatlan növényről beszélünk – így egyszerűen csak követi a természetét, és észre sem veszi, hogy civilizációkat emészt fel. Lényegében ez az ok nélküli fenyegetés az, ami sötét keretbe foglalja ezt a történetet: a világvége mögött nem áll morális megfontolás, csak az öntudatlan, ha tetszik: ostoba természet, kozmikus méretekben. Vagyis nincs jó vagy rossz, csak a vak szerencse, illetve annak a hiánya, ami miatt a csápok végül felénk fordultak.

Túl azonban ezeken a megfontolásokon, mennyire valószínű egy ilyen forgatókönyv? Az biztos, hogy ez az öntudatlan növényi viselkedés, vagyis az „ösztönös” mozgás a fény felé létezik, és fototaxisnak nevezzük: emiatt fordulnak a napraforgók a Nap felé, vagy terjeszkednek az indák a fény irányába.

Ami talán az előbbinél is meglepőbb, hogy a sztori másik összetevője, a csillagok megmagyarázhatatlan elhalványulása sem teljesen példa nélkül való. 1952 júliusában ugyanis tényleg eltűnt egy csillag az éjszakai égboltról, amire több lehetséges magyarázat is született, de egyik sem volt kielégítő. Mint az IFLScience írja, 2019-ben a VASCO (Vanishing and Appearing Sources during a Century of Observations) projekt pedig csak tovább mélyítette a rejtélyt. A VASCO célja ugyanis épp az elmúlt 70 év eltűnt csillagainak katalogizálása volt, és végül az Egyesült Államok Haditengerészeti Obszervatóriumának (1949-től) és a Pan-STARRS égboltfelmérés (2010-2014) képeinek összehasonlításával körülbelül 100 olyan csillagot azonosítottak, amelyek egyértelmű ok nélkül tűntek el.

A projekt kezdetben egyébként ennél sokkal több, 150 000 potenciálisan eltűnt fényforrást azonosított, majd ezt 24 000 jelöltre szűkítették kiterjedt kereszthivatkozással és a hibák kézi kiküszöbölésével. Az összes ellenőrzés végére aztán 100 olyan csillag maradt, amelyről tehát feltételezhető, hogy különösebb nyom nélkül felszívódott.

Ez a fajta felszívódás természetesen nem a csillaglét „normális” végkifejlete: a csillagok elhalványulhatnak, mint például a Betelgeuse, vagy szupernóvaként felrobbanhatnak, órákig vagy akár napokig tartó utófényt hagyva maguk után, de általában nem tűnnek el csak úgy a látókörből. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy ezen csillagoknak valamiért nem sikerült szupernóvává válniuk, hanem egy fekete lyukká omlottak össze. Az ilyesmi azonban hihetetlenül ritka, a csillagászok szerint kevesebb mint 1 a 90 millióhoz az esély egy ilyen folyamatra, és így valószínűleg nem magyarázza meg, miért tűnt el annyi fénypont. A VASCO egy későbbi tanulmánya alapján pedig az esély az ilyen sikertelen szupernóva-észlelési arányra még tovább romlott – ez utóbbi szerint az ilyesmire kevesebb mint 1:600 millióhoz az esély.

Persze akadnak egyéb magyarázatok is: ilyenek a gravitációs lencsék, amely esetén a téridőt rendkívül nagy tömegű tárgyak torzítják, így olykor egy-egy objektum messzibbnek tűnhet a tényleges távolságánál, vagy esetleg rövid fénykitöréseket, mint amilyenek például a gamma-kitörések, a régebbi felmérések ezen jelenség miatt csillagszerű fénypontokként rögzíthetett. Ám közelebb mozgó tárgyak, például aszteroidák is lehettek talán ilyen fénypontok, amelyek tehát sosem voltak tényleges csillagok, csak régen így regisztrálták ezeket.

Természetesen született ennél izgalmasabb magyarázat is, ami még mindig nem egy kozmikus növény, hanem az úgynevezett Dyson-gömb. A Dyson-gömb Freeman Dyson amerikai fizikus és matematikus által 1960-ban megalkotott, elméleti eszköz, amely lényege, hogy egy elég fejlett civilizáció képes egy csillag köré olyan gömböt – lényegében erőművet építeni, amely annak minden energiáját felfogja. Érdekesség, de az űrhorrorsztoriban is felmerült a kezdeti magyarázatok közt a Dyson-gömb.

A Dyson-gömb segítségével akár a holtakat is feltámaszthatnánk A Dyson-gömbbel elképzelhetetlen mennyiségű energia állítható elő, amely segítségével egy MI iszonyatos mennyiségű adatot képes kezelni – ha pedig akad elegendő adat, elérhető az örök élet. Azoknak is, akik már meghaltak.

Azonban az utókövetéses vizsgálatok nem találtak ilyen eszközre utaló jeleket, így a csillagok eltűnése máig rejtélynek számít – bár, mint látható – a kozmikus muskátlinál azért akadnak jóval reálisabb magyarázatok is.

A történetre visszatérve, annak erejét a fent felsoroltakon kívül épp a lezáratlanságából fakadó kérdések adják: vajon mit tennénk a tudósok helyében – világgá kürtölnénk, hogy már csak negyedszázadunk maradt, vagy hagynánk az emberiséget a boldog tudatlanságban, hiszen valószínűleg úgysem tehetünk semmit? És milyen hatással lenne ránk, vagy akár az egész globális színpadra, ha mégis kiderülne, hogy bizony már csak valamivel több, mint két évtizedünk maradt hátra?

(Kép: Pixabay/Luminas_Art)