A szóban forgó fegyver, az R-23M Kartech a Rikhter R-23 automata gépágyú átalakított változata. Az eredeti, 23 milliméteres ágyút a Tu-22 szuperszónikus bombázókra szerelték fel (ez látható a cikk nyitóképén). A Rikhter R-23 egy aránylag ismert fegyver volt már a hidegháború éveiben is. Az űrbeli hadviselésre átalakított változatáról azonban csak a Szovjetunió bukása után hullt le a lepel. Először 2015-ben lehetett látni róla egy rossz minőségű videofelvételt, amely az Orosz Védelmi Minisztérium által szponzorált Zvezda TV Voennaya Priemka katonai műsorában tűnt fel.

Még tombolt az űrverseny, amikor a szovjet hadvezetés tudomására jutott, hogy az amerikaiak szovjet katonai műholdak elfogását tervezik. Ebben lehetett némi igazság, hiszen az Egyesült Államok égett a vágytól, hogy alaposabban megvizsgálhassa az akkoriban igencsak fejlettnek számító szovjet technológiát, ahogy ezt a Földön meg is tették. Habár a Kreml propagandája szerint a Szovjetunió nem is rendelkezett katonai műholdakkal, mind a két oldal fejlesztett műholdelhárító rendszereket, vagyis nem volt földtől elrugaszkodott gondolat a műholdakat önvédelmi fegyverekkel felszerelni.

Gyémánt

A legelső jelölt, ami a felfegyverzés szempontjából a szovjetek esetében felmerült az Almaz (az orosz „Алмаз” szó gyémántot jelent) katonai űrállomás volt, hiszen ennek fedélzetén legénység is dolgozott. Az Almaz – természetesen a legnagyobb titokban – minden ízében hadi célokat szolgált. Elsősorban megfigyelésre használták, ennek megfelelően a korban elérhető, legfejlettebb kamera- és radarrendszerekkel szerelték fel. Valamint egy ágyúval is.

Az Almaz-program a hatvanas évek elején indult. Három katonai űrállomást lőttek fel 1973-ban és 1976-ban. Ezeket megtévesztésként Szaljut-2, Szaljut-3 és Szaljut-5-nek nevezték, mivel a kutatási céllal működtetett szovjet állomásokat hívták Szaljutoknak. A Szaljut-2 meghibásodott, amint elérte a pályát, a Szaljut-3 és Szaljut-5 azonban sikeres tesztet hajtott végre legénységgel a fedélzetén. A Szaljut-5 után azonban, 1978-ban a Szovjet Védelmi Minisztérium a programot túlságosan drágának tartotta, és inkább az automata kémműholdakra fókuszáltak innentől.

Az Almaz öröksége azonban máig él, a Nemzetközi Űrállomás orosz létfenntartó modulja (amely a közelmúltban szivárogni kezdett), a Zvezda az Almaz terveire épül.

Űrágyú

A fegyvert a moszkvai KB Tochmash tervezőiroda fejlesztette. Az 1934-ben alapított iroda légi fegyverek fejlesztésével foglalkozott előzőleg is. Az irodát vezető Alexander Nudelman és mérnökei 14,5 milliméteres gyors-tüzelésű ágyút terveztek, amely a beszámolók szerint 3 kilométerre is el tudott lőni. Nem árt felidézni, hogy szigorú titokként őrzött fegyverről van szó, ezért csak a fejlesztők és pár szemtanú beszámolójából ismerjük a paramétereit. Ennek megfelelően sokszor szórnak az adatok, például nem tisztázott, hogy pontosan hány lövés leadására volt képes az eszköz, a tényleges szám valahol 950 és 5000 között lehet. A golyók elvileg 690 m/s sebességgel hasítottak. Az Almaz-program veteránjai szerint a Földön végzett tesztek alatt a puska átlyukasztott egy fém üzemanyagtartályt 2 kilométeres távolságból.

Az űrben azonban másképp viselkedett a fegyver, mint a Földön. Az Almazt felszerelték optikai célzórendszerrel is, de attól még a teljes, 20 tonnás állomást rá kellett fordítani a célra. Az viszont csak a Szovjetunió összeomlása után derült ki, hogy Föld körüli pályán tényleg elsütötték a fegyvert. A tesztre egész pontosan 1975. január 24-én került sor, a tehát civil állomásnak álcázott Szaljut-3 fedélzetén. Ugyanakkor senki sem tudta, mi fog történni, ha egy bazi nagy ágyúval lövöldözni kezd egy űrállomás a nagy semmi közepén. A fegyver bevetésének időpontját ezért csak órákkal azelőtt jelölték ki, hogy az állomás a terveknek megfelelően letért az addigi pályájáról, és jóval a személyzet fellövése (erre még 1974. július 19-én került sor) után. Az állomás hajtőműve a tüzeléssel egyidejűleg bekapcsolt, hogy ellensúlyozza a visszarúgást. A beszámolók ezen a ponton is eltérnek egymástól, de az ágyú vagy egy vagy akár három sorozatot is leadott, és összesen 20 lövedéket lőtt ki. (A lövedékek elégtek az atmoszférában.)

Ennél többet nem tudunk a tesztről, így annak sikerességére is csak következtethetünk abból, hogy az ezt követő Almazt már elfogó-rakétákkal szerelték volna inkább fel. Ennek az új változatnak a fellövésére azonban már nem került sor, miután – ahogy arról fentebb már szó volt – 1978-ban törölték a programot.

Először és utoljára (elvileg)

Ez minden, amit az R-23M Kartech-ről tudunk. Hogy akadt-e más fegyver, jó kérdés. Legutóbb idén nyáron vádolta meg az USA, és ezúttal az Egyesült Királyság is Oroszországot, hogy olyan fegyverszerű lövedéket tesztelnek az űrben, amellyel Föld körül keringő műholdakat lehet célba venni. Az Orosz Védelmi Minisztérium állítása szerint (ami megelőzte a tesztet), csak egy új technológiával végeztek teszteket az orosz űreszközökön. Érdekesség, hogy hasonló vádakkal az USA már korábban is élt, az Egyesült Királyság azonban most először vádolta az országot azzal, hogy fegyvert tesztel a világűrben. A vád ráadásul csak pár nappal azután a brit kormánynyilatkozat után érkezett, mely szerint az Egyesült Királyság csúnyán lebecsülte a veszélyt, amit Oroszország jelent. A többi ország fegyvertesztjeiről – ha voltak ilyenek – azonban még ennyit sem tudunk.

(Címlapkép/nyitókép: wikimedia commons)

További cikkek a Rakétán:

Elképesztően menő virtuális túrákat kínál a NASA ingyen

Űrhotel a náci Németországból

Ez történne a Földdel, ha mindörökre eltűnne a Nap az égről