Stephen Lukasiknak akadt egy kis problémája 1973-ban. Nem volt nagy gond, semmi olyasmi, amibe bele ne futnánk manapság is nap mint nap, de negyvenhat évvel ezelőtt még újdonságnak számított. Úgy döntött, mivel nem tud egyedül megbirkózni a kialakult helyzettel, megosztja bánatát kollégájával, Lawrence Robertsel, és tanácsot kér tőle. Ahogy Lukasik később visszaemlékezett az esetre, Roberts a beszélgetés másnapján bekopogtatott az ajtaján és tipikus Larry stílusban, könnyedén csak annyit mondott: „Steve, írtam neked egy kódot.” Így született meg az első (nem hivatalos) levelezőprogram.

A történet szereplői az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának munkatársai voltak, Lukasik a DARPA vezetője, Roberts az ARPANET programvezetője, vagyis az internet ősatyái, akik elősegítették a mai globális hálózat létrejöttét. Lukasik a szervezet irányítását ’73-ra nagyrészt emailen keresztül intézte, és megkövetelte munkatáraitól is, hogy a fontos ügyekben üzenetet küldjenek neki. Csakhogy ez az utasítás, egy akkora intézmény esetében elkerülhetetlenül a teljes káoszhoz vezetett, felhalmozódott levelek, elkeveredett küldemények, soha el nem olvasott fontos információk. Megannyi probléma, pedig az email (amelyet ekkor még nem így hívtak) még csak a második születésnapját ünnepelte.

Mielőtt felfedjük az email feltalálójának személyét, tisztáznunk kell, hogy az elektronikus levél, sok más találmányhoz hasonlóan hosszú evolúció eredménye. Ahogy szigorúan véve Edisonra sem mondhatjuk, hogy feltalálta a villanykörtét, hiszen előtte már kifejlesztették a világítótestet, ő csak hatékonyabbá tette és szabadalmaztatta, úgy Ray Tomlinsont is csak a tradíció tartja az email hivatalos feltalálójának, valójában a számítógépek közti üzenetküldés már a hatvanas években elkezdte bontogatni szárnyait.

A legkorábbi elektronikus üzenetek még a fájlkezelőknek csak egy kicsivel fejlettebb változatát jelentették, az üzenet, melyet a fogadó félnek címeztek, azon a gépen maradt, melyen elhelyezték, a címzett a következő bejelentkezéskor kapta kézhez.

Nagyjából a cetlis üzenethagyás digitális változata volt. Ugyan a számítógépek hőskorának pionírjai között zajlik a vita, hogy pontosan mikor, ki és mit talált fel (bár általában a viták során, jó bajtársak módjára mindenki előtérbe helyezi a többiek munkáját), de az első levelezőrendszerként általában a Massachusetts Institute of Technology MAILBOX-át szokták megnevezni 1965-től. Ebben az időben az intézmények még hatalmas, drága, nagyteljesítményű nagygépeket (mainframe) használtak az alkalmazások futtatására, melyek egyidejűleg akár több száz, vagy több ezer felhasználót tudtak kiszolgálni, melyek ún. butaterminálokon keresztül csatlakoztak fel a központi hálózatra.

A dolgozók időosztásos módban kezelték a rendszert, ez sokkal gazdaságosabb volt, mint ha mindenkinek saját gépe lett volna.

A közös terminált használók így könnyedén tudtak egymásnak üzenni, csak a felhasználónevet kellett megadni, hogy az üzenet eljusson a rendeltetési helyére. A komplikációk akkor kezdődtek, mikor felvetődött az ötlet, hogy a számítógépek illetve terminálok beszélhetnének is egymással. Nem rugaszkodunk el túlságosan a valóságtól, ha azt mondjuk, a networking elindulásának, melyet ma internet néven ismerünk többek között az emailküldés fejlesztése adta a kezdő lökést, a gépek kommunikációjának hatékonyabbá tételével. Ahhoz, hogy egy másik terminálra is el tudják juttatni a levelet, már bonyolultabb módszerekre volt szükség, és itt jött a képbe Ray Tomlinson.

Tomlinson annak a Bolt Beranek és Newman cégnek dolgozott, amely megnyerte a Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Ügynökségének (DARPA) hálózatépítésre kiírt pályázatát. A cél az ARPANET létrehozása volt, vagyis az ügynökség számítógépeinek összekapcsolása a megfelelő infrastruktúra kiépítésével. Ezt ugyan még nem nevezhetjük internetnek, mert a gépek nem globális szinten, csak a belső rendszeren keresztül csatlakoztak egymáshoz, azonban az emberek összeköttetésének fontossága és az üzenetküldés már ekkor is prioritásnak számított. Ekkor a SNDMSG-en keresztül zajlott a kommunikáció, de Tomlinsonnak jobb ötlete támadt. Ha mindenki rendelkezik login accounttal, vagyis felhasználói fiókkal, miért ne lehetne bárkinek, bármelyik gépre levelet küldeni a cím megadásával.

„Valamikor ’71 végén lehetett, mikor az első üzenet konkrétan eljutott egyik számítógépről a másikra.” – idézi fel Tomlinson egy interjúban.

„Két gépünk volt egymás mellett. Nagyjából azonos hardwerrel rendelkeztek. Az egyiknek több memóriája volt és az operációs rendszerek fejlesztésére használtuk. Szóval egymás mellett voltak és így nem kellett sokat szaladgálni, csak begépeltünk valamit, és átnéztünk a másik terminálra és vissza. Rengeteg hibába belefutottunk az elején. Bármilyen programhoz írsz kódot, mikor leteszteled, nem működik. És ha mégis elkezd működni, hazamész és ünnepelsz, mert ez olyan nagyon ritka alkalom.” Ahhoz, hogy működjön a program egy fontos hozzávalóra volt még szükség, el kellett dönteni, hogyan indikálják a címzett nevét és címét. A recept egyszerű volt: címzett neve, valamilyen elválasztó szimbólum és a számítógép neve. De mi legyen a szimbólum? Tomlinson nem valamilyen rejtélyes, vagy személyes, nehezen megfejthető okból választotta pont a kukacot, egyszerűen ez tetszett meg neki. A problémákra, amit ezzel a könnyelmű döntéssel okozott, akkor nem is gondolt. „Így visszagondolva lehettem volna kedvesebb a Multicsos srácokkal (szerk.: a Multics egy korai időosztós operációs rendszer, melyet Cambridge-ben fejlesztettek ki). Ha jól emlékszem a @ volt a sorok törlésére szolgáló karakter. Szóval ahányszor begépelték a kukacot, a billentyűzet lezárt. 2741 termináljuk volt, amit az IBM készített, és a billentyűzet minden alkalommal lezárt[…]végül ki kellett találniuk, hogyan kerüljék el a @ jel használatát.”

Később Tomlinson elkezdett más projekteken dolgozni, majd, miután egy 1974-es hawaii-i konferencián Vint Cerf és Bob Kahn bemutatták a TCP/IP, vagyis átviteli vezérlő protokoll/internetprotokoll bevezetésére vonatkozó tanulmányukat, végleg az internet bűvkörébe került és ettől kezdve a protokoll fejlesztésére szánta minden idejét. Az email pedig hamarosan az egyik legnépszerűbb szolgáltatássá vált, nemcsak azért mert Lukasik annyira ragaszkodott a használatához. A ’70-es évek telefonjai még ritkán voltak felszerelve üzenetrögzítővel, az üzenetek átvételére alkalmas titkárnője pedig viszonylag kevés embernek akadt, így egy olyan rendszer, mely lehetővé tette, hogy a kommunikáció ne csak telefonon vagy postai levélen legyen kivitelezhető, forradalminak számított.

„Azonnali siker lett azok között, akik olyan valakivel szerettek volna beszélni, aki egy másik időzónában tartózkodott, vagy csak eltérő időbeosztásban dolgoztak.”- mondta Tomlinson.

De nem mindenki érezte meg az idő hívó szavát. „Mindig vannak Ludditák a csoporton belül, akik úgy érzik szemtől szembe kell beszélni egymással, amilyen gyakran csak lehet. És ez a fajta kommunikáció nagyon hatásos. Nem tévedsz zsákutcákba és nem kell mindig kijavítanod magad. De ha az időbeosztás rossz, egyszerűen nem működik.” Az írásos közlendőt valóban könnyű félreérteni a megfelelő gesztikulációk, mimika, hangsúlyozás hiányában. Az első emoticon volt a korai megoldása ennek a problémának, melyet Kevin MacKenzie küldött, a -) jelet helyezve a tréfás üzenetek végére. Manapság pedig már az emojik, emoticonok és gifek végtelen tárából válogathatunk.

És hogy mi volt az a bizonyos legelső email, amit Ray Tomlinson küldött a történelemben először egy másik gépre? Erről rántsa le a leplet maga a feltaláló: „Ha valaki megkérdez róla, mi volt az első üzenet, meg kell neki mondanom, hogy fogalmam sincs róla. Bármit begépeltem, ami éppen eszembe jutott, néha csak végighúztam az ujjamat a billentyűzeten, néha, mikor nagyon untam, azt mondtam magamban: mennyire emlékszek a Gettysburg-i Beszédből? […] Rengeteg üzenet csak félig jutott át a rendszeren. Hogy melyik volt az első, amelyik teljes egészében megérkezett, arról ötletem sincs.”

(Forrás: Guinessworldrecords, Fotó: Flickr/ddebold, Columbia.edu, Conversation, Flickr/robertnix)