A régen kihalt állatfajok feltámasztásának leglátványosabb példája, a dinoszauruszokkal teli Jurassic Park, lehet, hogy örökre csak a filmvásznon megvalósult elképzelés marad, de a 160 négyzetkilométer kiterjedésű Pleisztocén Park Északkelet-Sziberiában valóban létezik és csak arra vár, hogy újra mamutok róják az útjait és újrateremtsék azokat a körülményeket, amelyek az ősidőkben léteztek a környéken, mikor még a nagytestű növényevők voltak a főszereplői a sztyeppék élővilágának.

A parkban a pusztai gyepek ökoszisztémáját szeretnék újra kialakítani a tundra helyett, amihez nincs közvetlen és feltétlen szükség a mamutokra (jelenleg keleti pézsmatulkok, bölények, birkák és rénszarvasok élnek a területen), de, mivel az állatok felélesztésének tervei egyébként is körvonalazódnak a laboratóriumokban, ezért a Pleisztocén Park egyszer majd akár az óriás elefántfélék ember által létrehozott verziónak is otthont adhat. A genetikai módosítással megalkotott hidegtűrő elefántok, vagyis a mamutok modern változatai a mindennapi tevékenységeikkel helyreállíthatnák az elmohásodott környezet eredeti állapotát és segíthetének abban, hogy a talaj fagyos maradjon és kevésbé erodálódjon. Ez a célja legalábbis George Church genetikusnak és a Colossal cég kutatócsapatának, de nem az ő projektjük jelenti az egyetlen erőfeszítést, amelyet a kutatók abba az irányba tesznek, hogy a régen kipusztult fajokkal újból benépesítsék a világot.

A feltámasztásra alkalmasnak és érdemesnek tartott kihalt állatok listáján nem egy olyan faj szerepel, amely az embereknek köszönhetően tűnt el végleg a Földről, ilyen többek között a postagalamb vagy a pireneusi kőszáli kecske, amelynek populációját a túlvadászat tizedelte meg jelentősen, majd egyetlen fennmaradó példányát, Celiát agyonütötte egy rázuhanó faág 2000 januárjában (a rajta korábban elhelyezett rádióadó jelzéséből tudták meg a kutatók, hogy meghalt és hogy hol kell keresni). A pireneusi kőszáli kecske esete a jó példa arra, hogy egy kipusztított fajt akár vissza is lehet hozni az élők sorába, de ez jelentős nehézségekkel járhat: a Celia génjeiből klónozott kis kecske mindössze tíz percig élt, miután császármetszéssel világra hozták 2003-ban, mivel a tüdőproblémái miatt nem kapott megfelelően levegőt, az orvosok pedig nem tudtak segíteni rajta. A faj ezzel tulajdonképpen néhány perc alatt újra kihalt, de ha egyszer sikerülne is ennél eredményesebb módon feltámasztani egy elvesztett állatfajt, akkor is kérdés lenne, főként egy régen eltűnt típus esetében, hogy a tagjai hogyan tudnának alkalmazkodni a megváltozott környezeti feltételekhez és egyáltalán mi értelme lenne az újbóli benépesítésnek az emberi kíváncsiságon vagy lelkiismereti kérdéseken túl.

A felélesztés támogatói általában a biodiverzitást szeretnék növelni, vagy egy adott helyszín ökoszisztémájának egészséges működését helyreállítani az állatok újbóli integrálásával az egykori élőhelyükre, ez a cél az Ausztráliában őshonos erszényesfarkas feltámasztási kísérletének esetében is. A ragadozó, amelyet tasmán tigrisként is emlegetnek, nagy valószínűséggel kihalt 1936-ban, mikor utolsó ismert példánya, Benjamin, a közszájon forgó történetek szerint a felelőtlen bánásmódnak köszönhetően, elpusztult három évnyi fogság után a tasmán főváros, Hobart állatkertjében.

Benjamin sorsának különös fintora, hogy éppen halála előtt 59 nappal vezették be az erszényesfarkasokra vonatkozó állatvédelmi törvényeket,

mikor a döntéshozókban is tudatosult, hogy a faj a kihalás szélére került a túlzásba vitt vadászatuk és különböző betegségek hatása miatt, ami az 1800-as évek óta, a Tasmániában megérkező európai telepeseknek az állatok ellen indított háborúja óta zajlott. A lakosok a nyájaikra leselkedő veszélyt elsősorban a tasmán tigrisekben látták, annak ellenére, hogy sok más faktor is szerepet játszott a birkák elhullásában, ezért vérdíjat tűztek ki az állatok fejére, mígnem az 1920-as évekre már alig találtak vadon élő példányokat belőlük. Bár különböző, jobban vagy kevésbé alaposan dokumentált beszámolók 1936 óta is rendszeresen érkeznek az erszényesfarkasokkal való találkozásokról, de elejteni vagy élve befogni őket azóta sem sikerült és kétséges, hogy a szemtanúk valóban a ragadozók képviselőit látták volna, ezért 1986-ban hivatalosan is kihaltnak nyilvánították a fajt. Az erszényesfarkas visszatérésére azonban a színfalak mögött már készülnek a kutatók.

Ausztrália ikonikus állatát többek között az Nyugat-Ausztrál Egyetem által alapított DNA Zoo (DNS Állatkert) munkatársai igyekeznek az élők közé visszahozni, a kutatók ugyanis úgy gondolják, hogy a ragadozók klónjait újra lehetne integrálni abba az életközösségbe, ahonnan nem is olyan régen tűntek el. Nem ez az első alkalom, hogy a tasmán tigris genetikai készletének feltérképezésével kísérleteznek a tudósok, múzeumban őrzött példányokból vett mintákból már évekkel ezelőtt is sikerült részleges eredményeket elérni, de, ahogy azt Parwinder Kaur, a Nyugat-Ausztrál Egyetem kutatója írja beszámolójában, ezekből a modellekből létfontosságú információk hiányoztak, és nem voltak alkalmasak arra, hogy létrehozzák belőlük a megfelelő klónokat.

A DNA Zoo metódusa ezért nem a régi erszényesfarkasok vizsgálatán, hanem egy élő rokon, az erszényeshangyász genomjának szekvenálásán alapul. Mivel a két faj nagyon közel áll egymáshoz, a DNS-ük 95%-a egyezik, ezért a hiányzó láncszemeket az erszényeshangyász (numbat) DNS-e pótolhatja, amennyiben sikerül létrehozni a teljes térképet az állat genomjáról. A kutatók február hetedikei bejelentése szerint a végére értek a numbat kromoszóma hosszúságú 3D-s genomtérképének elkészítésének, ezzel egy lépéssel közelebb kerültek ahhoz, hogy az erszényesfarkas lehetséges klónjának alapjait megteremtsék. A munka az erszényeshangyász védelmét is elősegíti, mivel ez a faj is veszélyeztetett státuszú, sőt, egyszer már a kihalás szélén állt, de az időben elindított védelmi intézkedések miatt sikerült megóvni utolsó tagjait a macskák és rókák okozta veszélyektől.

Az erszényeshangyászok és az erszényesfarkasok DNS térképének összevetésével és később a CRISPR génszerkesztési technológia alkalmazásával egyfajta hibridet hozhatnának létre, ami, a mamut tervbe vett 21. századi verziójához hasonlóan, nem csak a kihalt faj jellemzőivel rendelkezne. A DNA Zoo kutatói a genetikai térképet mások számára is elérhetővé tették, ezért a tudósok, bárhol a világon, hozzájárulhatnak ahhoz, hogy további információkkal pótolják ki az adatokat. A nagy különbség az esetlegesen újjászülető mamutok és a tasmán tigrisek helyzete között a megfelelő életterük kialakítása lesz: míg a nagytestű növényevők elhelyezése sok akadályba ütközhetne, addig a ragadozók számára jelenleg is rendelkezésre állnak Tasmánia rezervátumai, ahol az egykori zsákmányállataik még mindig megtalálhatóak.

"Nem kérdés, hogy a tasmán bozótokba engednénk vissza őket.

Ennek van egy jó oka: az erszényesfarkas Tasmánia fő ragadozója. Visszahelyezése a tápláléklánc csúcsára segíthet újra stabilizálni a fenyegetett ökoszisztémát." - írja Parwinder Kaur a Conversationön.

(Nyitókép: Charles Y. Feigin et al/Nature, Fotó: Pixabay/TerriAnnAllen)

Kutatók hamarosan megkísérlik feltámasztani a mamutokat A gyapjas mamutok nagyjából tízezer évvel ezelőtt tűntek el Európából, az utolsó rokonaik pedig körülbelül négyezer évvel ezelőtt haltak ki, egy új vállalkozásnak köszönhetően viszont elképzelhető, hogy ezek a hatalmas emlősök hamarosan ismét birtokba veszik a szibériai tundrát.