A Politico cikke szerint február elején jelent meg EU-s belső fórumokon, hogy a Signalt választották ki üzenetküldő alkalmazásnak. Ez a szoftver is úgynevezett "end-to-end" titkosítást használ, vagyis az üzenetküldő felek közt zajló kommunikációt mások nem tudják megfigyelni. Ami tovább növeli az app iránti bizalmat, az az, hogy nyílt forráskódú, vagyis aki szeretné, a GitHubon bepillanthat a motorháztető alá, megnézheti, hogy pontosan hogyan működik. A Facebook WhatsAppjével ellentétben attól sem kell egyelőre tartani, hogy reklámok árasztanák el a szolgáltatást - a Signal pénzügyeit egy Amerikában bejegyzett nonprofit szervezet biztosítja, ami adományokból tartja el magát.

De hogyan lett egy nyurga raszta srác projektjéből az EU kedvenc chat appja?

Moxie Marlinspike-ról a Wired közölt hat éve egy részletes és izgalmas portrét. Ebből akkor megtudhattuk, hogy a különc anarchista már iskolásként játékprogramokat írt, ráadásul a gép kikapcsolása után újra és újra nulláról, mert a suli Apple II-jének nem volt merevlemeze. Tizenévesként belógott egy cyberbiztonsági konferenciára, középiskola után hajléktalanként élt a Szilícium völgyben, míg állást nem talált. Pár évvel később már ő vezette a Twitter biztonsági csapatát, majd a Google, a Facebook és a WhatsApp is az általa írt Signal alapjaira építette rá saját titkosítási megoldásait.

De szerencsére közben a Signal sem szűnt meg. A WhatsApp alapítója, Brian Acton, miután otthagyta az alkalmazását megvásárló Facebookot, 50 millió dollárt adott Marlinspike-nak, majd beült a Signal Alapítvány élére. A Wired néhány héttel ezelőtt azt írta, hogy a puritán app ettől indulhatott fejlődésnek, három helyett húsz ember dolgozhatott immár azon, hogy tömegek számára is hozzáférhető és vonzó legyen az app. Addig egyetlen igazán ismert és irigyelt képessége volt az alkalmazásnak: minden egyes beszélgetésnél be lehetett állítani, hogy mennyi idő után törölje az üzenetek a telefonokról. Ezt Acton adománya után ki tudták egészíteni eltűnő videókkal és képekkel, de érkeztek emoji reakciók is az alkalmazásba. Ezek kellettek ahhoz, hogy a cyberbiztonság megszállottjai után több tízmillióan ezen az appon keresztül beszélgessenek.

Az, hogy az Európai Bizottság odaállt egy ilyen alkalmazás mellé, meglepő és szerencsés. Egyrészt ad némi reményt, hogy a világ egyik legmeghatározóbb politikai hatalma kiáll amellett, hogy a polgárai beszélgethessenek úgy, hogy az állam nem feltétlen hallgatózhat közben. Másrészt arra tereli az európaiakat, hogy ahelyett, hogy hagyják, hogy profitorientált vállalkozások figyeljék meg őket társalgás közben, inkább adakozzanak egy átláthatóan működő és biztonságos megoldás fenntartásáért.