Basszus, a végén még tényleg elmegyünk a Marsra!
2020 / 01 / 13 / Rácz Tamás
Basszus, a végén még tényleg elmegyünk a Marsra!
A National Geographic sorozata egy olyan ritka sci-fi, amelyben sokkal több a science, mint a fiction. Bár a sztori 2033-ban indul, a végére az ember teljesen elhiszi, hogy mindez már meg is történt.

Nem is sorozat ez, inkább valami furcsa lelkesítő toborzóvideó egy majdani valóságos Mars-expedícióhoz. Fiatalok, tele van a tökötök a Földdel, a boomerekkel, Putyinnal, Trumppal? Nosza, tanuljatok, de ne jogásznak vagy médiaszakembernek. Menjetek csillagásznak, orvosnak, űrtechnikusnak, biológusnak, bányamérnöknek, mert nézzétek csak, milyen izgalmas dolog lesz, ha majd szakmátok legkiválóbbjaként elmehettek a Marsra!

Két évad, 12 rész - ennyi volt a National Geographic 2016-tól készített tévésorozata (amely a Netflixre is felkerült, pár hete tették ki a második évadot, mostanra sikerült végignéznem, ezért most publikáljuk ezt a cikket). Úgy kattintottam rá még tavaly valamikor az első évad első részére a távirányítóval, hogy biztos valami bugyuta családi sorozat lesz, a sokadik a maga nemében egy váratlan helyzetbe kerülő, de összetartással, szeretettel és egy barátságos idegen lény segítségével minden bajt legyőző kis csapatról, blablabla, ami úgy kábé Verne Rejtelmes szigete óta milliószor visszatért már minden műfajban. De nagyon nem erről van szó.

A Mars alapvetően egy sci-fi-dokumentumdráma (ha van egyáltalán ilyen műfaj) a közeli jövőből, Az epizódokat meg-megszakítva nem is magát a történetet, hanem a Mars gyarmatosításának elvi, gyakorlati, sőt: politikai problémáit hiteles mai szakértők, tudósok, aktivisták kommentálják, egy harmadik szinten pedig a jövőbeli sztori mellé nagyon is reális mai környezetvédelmi, jövőpolitikai kérdéseket feszegető párhuzamos riportsorozatokat vág be a NatGeo. Miközben az emberiség első ügyetlen lépéseit teszi a Marson 2033-ban, majd pár év alatt elindítja azt a terraformáló folyamatot, amelynek eredményeképpen valamikor nagyon sokára majd talán eső esik, növények nőnek, sőt, talán belélegezhető légkör is lesz a ma még rém kietlen vörös bolygón, bejátszásokat látunk nagyon is mai környezetvédők, olajfúrótorony-munkások, szibériai természetvédelmi aktivisták életéből.

És ez az egész, igaz döcögős indulás, nehézkes ráhangolódás után menet közben valami nagyon izgalmas dologgá állt össze. Szó se róla, a sorozat fikciós részében vannak hibák gazdagon: már-már paródiába hajlóan túltolt érzelmi problémák, előre kitalálható, erőltetett fordulatok, bántóan didaktikus tanulság-sztorik és időnként bizony a Vitéz László-bábfigurákhoz hasonlóan árnyalt, iszonyú sablonos karakterek. Szóval nem egy hollywoodi csúcsteljesítmény, amit látunk, de valahogy mindennek ellenére az időnként bájosan amatőr rendezéssel kevéssé ismert színészek által megformált alakok mégis kellően emberiek, a történések elég izgalmasak ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk rájuk. Ráadásul részben pont a filmművészeti amatőrségek miatt az egész jóval hitelesebb annál, mintha ugyanazok a szupersztárok küzdenének újra csodás látványeffektek kíséretében az űrben, akiktől ezt már oly sokszor láttuk.

A díszlet, a képek, a járművek, az űrruhák viszont nagyon rendben vannak, ahogy a 2-3 évtized múlva esedékes infokommunikációs cuccok is egész hihetőek, érdekesek. A kommentátorok közül furamód nem a sok okos tudós, hanem leginkább az üzletember Elon Musk az, akinek megszólalásai szinte félelmetes realitást adnak a történetnek. Hiszen tudjuk, hogy ez a csávó annyira komolyan el akar menni a Marsra, hogy rakétagyártó céget hozott létre erre a célra az abszolút valóságban, a mi valóságunkban!

A Mars, mármint a Mars-béli Mars, szóval a sorozatban megteremtett Mars bolygó, na, az emberiség első táborhelyeivel és a felmerülő problémákkal pedig elég realisztikus ahhoz, hogy ne csak elhiggyük a közeljövőben játszódó történetet, hanem egy kicsit vágyni is kezdjünk oda. Én magam az előző évezred vége felé gyerekeskedve Nemere István, Tőke Péter ifjúsági regényein és a világirodalom sci-fi-termésén nevelkedve mindig érdeklődéssel fordultam a nagy fekete semmi felé, de azért mindig éreztem: nem túl valószínű, hogy valaha személyes tapasztalatot is szerezhetnék az űrhajós, idegen bolygós, szó szerint Földön túli világban. De ha ma lennék tinédzser, a Mars láttán biztosan lelkesen kezdenék azon gondolkodni, hogy ha elég komolyan veszem a fizikát meg a matekot a suliban, akkor igenis reális esélyem van arra, hogy felnőttként ne ezen a bolygón keressem az élet értelmét meg a kenyérre valót.

A Marsot 13 éven felülieknek ajánlja a Netflix, de az én tapasztalataim szerint még az ennél idősebb gyerekek közül se mindenkinek való. Pont valószerűsége miatt az én lányaim már az első csepp vérnél kiszálltak mellőlem a sorozatból. Valahogy ők is megérezték, hogy ebben a filmben nagyobb a tétje még egy baljós kis köhintésnek is a Földtől 315 millió kilométerre, mint annak, amikor Thanos egy csettintéssel eltünteti a Marvel-univerzum embereinek (és egyéb lényeinek) felét. Mert a Mars a mi igazi univerzumunkról szól. Küldöm mindenkinek, aki szereti.


Kövesd a Rakétát a Facebookon is!
Kövess, üzenj, kommentelj a Rakéta Facebook oldalán!
Ismerd meg a ROADSTER magazint!
AUTÓK - DESIGN - GASZTRO - KULT - UTAZÁS - TECH // Ha szereted a minőséget az életed minden területén, páratlan élmény lesz!
Ezek is érdekelhetnek
HELLO, EZ ITT A
RAKÉTA
Kövess minket a Facebookon!
A jövő legizgalmasabb cikkeit találod nálunk!

Hírlevél feliratkozás

Ne maradj le a jövőről! Iratkozz fel a hírlevelünkre, és minden héten elküldjük neked a legfrissebb és legérdekesebb híreket a technológia és a tudomány világából.