Egy denevérembriókon végzett tanulmány alapján a plagiopatagium, a testet a végtagokkal összekötő patágium egy sajátos típusa árulkodhat ezen állatok evolúciójáról. A plagiopatagium a magzat oldalán nő, és egyesül a végtagjaival, feltárva a denevérfajok ősi szárnymintázatát.

A szárnyak ezen megjelenését egy génmutáció, a Ripk4 tehette lehetővé, mivel ennek köszönhetően „olvadtak össze” a repüléshez elengedhetetlen bőrrétegek.

A denevérek az egyedüli emlősök, amelyek képesek az izomzatukkal működtetetett repülésre. Ezt a „szuperképességet” alapvetően a patagia nevű speciális membránnak köszönhetik, amelyek a végtagjaikat és ujjaikat kötik össze testükkel. Bár a denevérek repüléssel kapcsolatos evolúciós átmenete továbbra is rejtélyes, ha csak a fosszíliákat tanulmányozhatnánk, a titokról végre leránthatja a leplet egy nemrég denevérembriókkal végzett kísérlet. Karen Sears, a Kaliforniai Egyetem munkatársa, valamint a tanulmány vezető kutatója így fogalmazott:

„A denevérszárny a származtatott és újszerű anatómiai elemek őrült ötvözete.”

Ebből az ötvözetből is kiemelkedik a fontossága okán a plagiopatagium, egy speciális patágium, amely összeköti a test oldalát a karokkal és a lábakkal. Ez a szövet különféle formákat ölt a különböző denevérfajoknál, általában szélesebb a gyümölcsevő fajoknál, és keskenyebb a repülő rovarokra vadászó fajoknál.

A mostani vizsgálat alapján a plagiopatagium a magzati test oldalsó részéről származik, majd a fejlődés során összeolvad a végtagokkal, ami egy közös ősi szárnymintára utal. Ez a felfedezés vezetett el végül egy speciális génhez, a Ripk4-hez, amely jó eséllyel segíthet ezt a változást előidézni. Mint Sears fogalmaz:

„Az evolúció kiszámíthatatlan, és a fejlődés gyakran úgy módosul, hogy nem lehet előre látni.”

Az embereknél és kísérleti egereknél a Ripk4 mutációi ugyanis szintén megváltoztathatják a bőrt, és többek között patagiumszerű struktúrákat, valamint ajakhasadékokat hozhatnak létre. Nálunk például ez felel az összenőtt ujjak megjelenéséért az esetek bizonyos részében – a szindaktilia egyébként bár összenőtt ujjakat jelent, valójában inkább arról van szó, hogy az ujjak nem váltak szét, és ezen rendellenességnek a 20 százaléka mögött állhat genetikai elváltozás (a többi esetben például környezeti tényezők okozzák a szindaktiliát).

A ma élő denevérfajok körülbelül felének van egyébként az említett génváltozáshoz köthető szájpadhasadéka – ami a denevérek visszhang-alapú tájékozódásával áll kapcsolatban.

Charles Feigin, a Melbourne-i Egyetem biológusa szerint a mostani tanulmány rávilágít arra a folyamatra, amelynek során a denevérek elsajátították repülési képességeiket, hangsúlyozva egy véletlen mutáció jelentőségét, amely ezeket a lényeket páratlan képességgel ruházta fel. Az evolúció, amint az tehát itt is kiderült, gyakran előre nem látható módon dolgozik, hogy hihetetlen eredmények jelenjenek meg aztán végül.

(Kép: Virginiai nagyfülű denevér (Corynorhinus townsendii), forrás: Wikipedia)