A Challenger űrsikló katasztrófája egyike volt azoknak az űrprogramok történetében bekövetkező tragédiáknak, amelyek örökre nyomot hagytak az emberek emlékezetében és nagy hatást gyakoroltak a későbbi projektek szervezésével és a biztonsági ellenőrzésekkel kapcsolatos szabályozásokra a NASA-nál. Az űrsikló 1986. január 28-án, keleti parti idő szerint 11 óra 38 perckor emelkedett a magasba a floridai Cape Canaveralban található indítóállásról, fedélzetén hét legénységi taggal: Greg Jarvisszal, Ronald Ervin McNairrel, Ellison Shoji Onizukával, Judith Arlene Resnikkel, Michael John Smithszel, Christa McAuliffe-el és Francis Richard Scobee-val. A misszió résztvevői közül McAuliffe kiemelt figyelmet kapott, mivel ő hivatása szerint nem űrhajós, hanem tanítónő volt és a küldetés során a tervek szerint két órát is adott volna az űrből. McAuliffe-et a Tanár az űrben projekt keretében választották ki a feladatra, hogy egy civil bevonásával növeljék az érdeklődést az űrprogramok iránt.

A Challenger azonban soha nem jutott ki az űrbe.

Indítás után hetvenhárom másodperccel az űrsikló hatalmas robbanás és füst kíséretében darabjaira szakadt, a legénység tagjai pedig életüket vesztették.

A későbbi vizsgálatok szerint a problémát, ami a tragédiához vezetett, az egyik szilárd hajtóanyagú gyorsítórakéta gumiból készült tömítése (O-gyűrű) okozta, ami a januári fagyos időben az űrsiklót az éjszaka folyamán belepő jég hatására rideggé és törékennyé vált, emiatt nem a szokott módon reagált a kilövés során, vagyis nem tudott az őt érő hő hatására kitágulni és ez az események olyan láncolatát indította be, ami végül az üzemanyagtartály kilyukadását, a folyékony hidrogén kiszökését és a végzetes robbanást eredményezte. A NASA ezután két éven keresztül dolgozott az űrsiklók dizájnjának átalakításán, így a Discovery-t csak 1988. szeptember 29-én engedte felszállni. Ez volt a "Return to Flight", vagyis az űrügynökség visszatérése az emberes küldetések szervezéséhez.

"Amerika visszatért az űrbe"

- jelentette be a Discovery sikeres indítása után Ronald Reagan, aki a startot a Fehér Házból követte.

Az Apollo-1 1967-es, a Challenger 1986-os és a Columbia 2003-as, emberéleteket követelő tragédiái után a NASA létrehozta a Apollo Challenger Columbia Lessons Learned Programot (ACCLLP), ami a tanulságok levonásával a jövőbeli hasonló eseteket hivatott megakadályozni, illetve a kockázatok csökkentésében segítséget nyújtani a kormány, a világ többi űrügynöksége, a kereskedelmi partnerek és a nagyközönség informálása által.

A Challengerből megmaradt részeket a robbanás napjától kezdve fokozatosan gyűjtötték össze: már az első napon több száz kilónyi fémet halmoztak fel a vizsgálatokat végző szakemberek, a legénység tagjainak maradványait pedig március 7-én találták meg kabinban a Haditengerészet búvárai körülbelül 30 méteres mélységben az Atlanti-óceánban. A New York Times korabeli híradása szerint a kutatásba 40 búvárt, 11 hajót és öt merülőegységet vontak be, utóbbiból három robotizált jármű volt. A NASA április 20-án erősítette meg a híreket a holttestek (bizonyos részeinek) kiemeléséről és szintén áprilisban találták meg a jobboldali gyorsítórakéta 1800 kilogrammos darabját is, ami az űrsikló felrobbanása idején a probléma kiinduló pontja volt.

A hivatalos vizsgálatokat 1986-ban lezárták, miután a munkával megbízott Rogers Commission (aminek tagjai között Richard Feynman elméleti fizikus is helyet kapott) június 6-án átadta az elnöknek az elkészült jelentést, ami bizonyította, hogy a január 28.-ai éjszaka időnként mínusz 13 Celsius-fokos hidege és az indításkor uralkodó 2,2 Celsius-fokos hőmérséklet gumitömítésre gyakorolt hatása volt a legjelentősebb kiinduló forrása az eseményeknek. Az óceánban heverő vagy onnan kisodródó egységek azonban még sok éven át bukkantak fel időről időre különböző helyszíneken és a NASA rendszerint be is gyűjtötte őket, még ha új információkkal nem is tudtak szolgálni az eseményeket illetően. 1996 decemberében a bal szárny két nagyobb darabját mosták ki a hullámok a Kennedy Űrközponttól 32 kilométerre található Cocoa Beach-re, de a NASA akkori szóvivője, Bruce Buckingham úgy nyilatkozott, hogy semmi újat nem tudnak tanulni a felfedezésből.

Az űrsikló egy jelentősebb méretű, hat méteres egységét majdnem 37 évvel a tragédia után, ebben az évben találták meg a History Channel munkatársai, miközben dokumentumfilmet forgattak a Bermuda-háromszög feltételezett áldozatairól. Márciusban akadtak rá a floridai partoktól nem messze a maradványra, amit a felépítése alapján egyből egy rakéta egyik egységeként azonosítottak, de egy májusi második merülés és Bruce Melnick űrhajós szakértői véleménye kellett a teljes bizonyossághoz. Melnick az elemzések után a Challengerre gyanakodott a darab eredetét illetően, így a History végül felkereste a NASA-t és augusztusban Mike Ciannilli, az Apollo Challenger Columbia Lessons Learned Program vezetője megerősítette a feltételezéseket.

A NASA által november 10-én kiadott közlemény szerint maradványok az Egyesült Államok kormányának tulajdonát képezik, de egyelőre nem egyértelmű, hogy mi lesz a sorsuk a továbbiakban. A History dokumentumfilmje, amiben bemutatják a felfedezéshez vezető kutatást is, november 22-én kerül adásba.

(Fotó: NASA)

Hányan haltak meg eddig a világűrben? Nem kis bátorságra van szükség ahhoz, hogy beüljünk egy toronymagas szerkezetbe, amely nagyrészt robbanóanyagból áll, hogy az egy életre teljes mértékben alkalmatlan környezetbe repítsen minket. Bár a modern technológia biztosítja egy űrhajós minden lépését, azért Murphy törvénye is be szokott ütni, ami abszolút nulla fokban és vákuumban elég kellemetlen következményekkel járhat – és járt már többször is az űrutazás történetében.