A Naprendszert egy buboréknak nevezett terület veszi körbe, amiben az anyagsűrűség alacsonyabb, mint a csillagközi térben és amely a kibocsátott röntgensugárzása miatt a Lokális Forró Buborék (LHB) elnevezést kapta a csillagászoktól. A terület több részből áll össze és úgy tűnik, mintha a Nap nagyjából középen helyezkedne el, de valójában a csillag helyzete változik és egyes számítások szerint csillagászati léptékkel mérve nem is olyan régen, körülbelül 5 millió évvel ezelőtt lépett csak be a buborékba. Az LHB nagy valószínűséggel ennél jóval korábban, 14 millió évvel ezelőtt alakult ki több száz szupernóva-robbanásnak köszönhetően, amelyek nagyjából egy időben következtek be. A robbanások ereje mintegy kisöpörte az anyagot a szupernóvák környezetéből, így a buborék külső szélei nagyobb anyagsűrűséggel bírnak, mint a belső régió.

A Lokális Forró Buborékkal kapcsolatban az eROSITA (extended ROentgen Survey with an Imaging Telescope Array) megfigyelések révén jutottak több információhoz a kutatók, amelyet a német-orosz együttműködésben megvalósuló Spectrum-Roentgen-Gamma (SRG) misszió keretében kezdtek meg 2019-ben. Az eROSITA az első röntgenteleszkóp, ami a közepes energiájú röntgentartományban végez a teljes égboltra kiterjedő megfigyeléseket, méghozzá a Földtől másfél millió kilométer távolságban, a kettes Lagrange-pont körüli pályán keringve, ahonnan különösen jó rálátása nyílik az űrbeli objektumokra. A teleszkóppal számos fekete lyukat, neutroncsillagot és galaxiscsoportot vizsgáltak az elmúlt években, a fő cél pedig a sötét energia tanulmányozása, de mivel a Föld geokoronáján kívül tartózkodó űreszköz tiszta képet alkothat az égboltról a bolygó zavaró hatásától távol, ezért a röntgensugárzást kibocsátó Lokális Forró Buborék vizsgálatát is nagyobb alapossággal tudja végezni.

A Max Planck Intézet földönkívüli fizikával foglalkozó részlegének (MPE) munkatársai által vezetett kutatás során az eROSITA adatai alapján nagy hőmérsékleti különbségeket találtak a buborék egyes részei között,

emellett egy csillagközi alagutat is felfedeztek, ami a Kentaur csillagképbe vezet a Naprendszer felől.

A kutatók egy 3D-s térképet készítettek az LHB környezetéről és a modell megmutatta, hogy a buborék a vártnál jobban terjeszkedik a galaxis pólusai felé, mivel a forró gáz természetszerűleg a legkisebb ellenállás irányába halad. Ez alapvetően nem okozott meglepetést a csillagászoknak, mondta el Michael Freyberg, a kutatás résztvevője, de a csillagközi alagút jelenléte újdonságot jelentett számukra. Az alagút a feltevések szerint nem egyedi jelenség, hanem tagja egy, a csillagközi médiumban lévő hálózatnak, amelyet az úgynevezett csillag-visszacsatolás, vagyis a csillagok hatásai (fiatal csillagok kitörései és csillagszelek) alakítanak ki és tartanak életben.

Az alagút a Lokális Forró Buborékól a szomszédos csillagrendszer felé tart, összekötve azt a következő szuperbuborékkal.

Ehhez hasonló, forró gázból álló átjárók máshol is léteznek, egyike a legismertebbeknek a Nagy Kutya csillagkép alagútja, amelyet 1991-ben fedeztek fel. A Berkeley Egyetem Extrém Ultraibolya Asztrofizikai Központjának professzora, Barry Welsh megfigyelései szerint az űrbeli alagút a Mirzam, azaz Beta Canis Majoris csillag felé terjeszkedik, ami a Naptól több mint 500 fényév távolságra van. Azóta számos más részét figyelték meg a hálózatnak és a vizsgálatok arra utalnak, hogy a csillagközi tér hideg és semleges gázait nélkülöző lokális buborékok között több, szűkebb és tágabb átjáró is kialakult.

(Fotó: Theo O'Neill / World Wide Telescope, Michael Yeung / MPE)