A császármetszés manapság relatíve megbízható, rutinbeavatkozás – ám ez nem volt mindig így: az első, sikeres császármetszésről szóló beszámoló az 1500-as évekből származik, ekkor Svájcban egy professzionális szarvasmarha-kasztráló végezte el ezt a manapság nőgyógyászati nagyműtétként is emlegetett operációt a saját kedves nején. Az úriember azonban 82 évvel az állítólagos beavatkozás után írt erről, így emiatt (valamint a korabeli orvosi viszonyok miatt) többen megkérdőjelezik, hogy tényleg túlélte-e mind a gyermek, mind pedig az anya a műtétet. A császármetszés sokáig ugyanis annyira veszélyes volt, hogy nem ritkán végződött az anya, a gyerek, esetleg mindkettő halálával – így ezt tényleg csak a legvégső esetre tartogatták.

Az USA-ban az első lejegyzett császármetszésről például 1830-ban írt a Western Journal of Medical and Physical Sciences, és ekkor az orvosnak választania kellett az anya és a gyermek élete közt, és mint írta:

„Egy gyermektelen anya még mindig jobb, mint egy anyátlan gyerek”

– így ennek szellemében cselekedett. Vagyis ezekben az időkben, a modern altatás és fertőtlenítési megoldások előtt a császármetszés csak akkor jött szóba, ha minden egyéb opció elfogyott. És hogy milyen megoldást alkalmaztak akkor a császármetszés helyett? Az úgynevezett szimfiziotómiát.

A szimfiziotómia során a szeméremcsonti ízületet (szimfízis), amely a medencecsontokat tartja egyben, átvágják, hogy a medence szélesebb legyen, és így a gyerek könnyebben világra tudjon jönni. Csakhogy – amint arról már a lentebbi cikkünkben is írtunk – akadt egy kis probléma: a korszak beavatkozásai során az altatás és a többi modern orvosi eljárás hiánya miatt az orvosnak egyszerre kellett roppant gyorsnak és rendkívül precíznek lennie.

A történelem legvégzetesebb műtétjében a páciensen kívül még ketten meghaltak A háromszáz százalékos halálozási arány azóta is a párját ritkítja, különösen úgy, hogy az egyik áldozat még a műtőasztal közelében sem volt.

A szimfiziotómiát megkönnyítendő épp ezért két skót orvos – John Aitken és James Jeffray – kifejlesztettek egy addig még sosem látott eszközt: a láncfűrészt. Ez a láncfűrész azonban nem az a motorral hajtott, élesen dübörgő szörnyeteg, amit manapság mindannyian ismerünk és szeretünk, hanem a prototípus egy kézi hajtókar segítségével mozgatható fogakkal ellátott óraláncon alapult:

Vagyis a szülőanya sem azt látta (szerencsére), hogy az operáló orvos bedurrant egy ilyen bestiát, majd azzal esik neki az érzékeny alsó részeknek, ehelyett az orvos energikusan tekert egy kart, és így vágta át a makacs ízületet.

A szülészek és nőgyógyászok gyorsan megkedvelték az új eszközt, amit a 19. század második felében már gépiesítettek is a nagyobb hatékonyság érdekében. Nem sokkal később azonban a Gigli-drótfűrész, mint a csontok átvágására alkalmasabb, és szélesebb körben alkalmazott eszköz, leváltotta a láncfűrészt. Érdekesség, de ez a drótfűrész az orvoslásba ipari területről érkezett, míg a láncfűrész – miután száműzték a szülészeti műtőkből – az iparba igazolt át: 1905-től kezdte ugyanis alkalmazni a faipar ezt a szerszámot.

Forrás: Pharmacy Times, SE

(Kép: Pixabay/pb826)