A képet a napfoltról idén januárban készítették. A Daniel K. Inouye teleszkóp akár a Napon látható, 20 kilométeres, mágneses struktúrák megjelenítésére is képes. A napfoltban a hőmérséklet közel 2000 °C-kal alacsonyabb a napfelszín hőmérsékleténél, vagyis a foltból érkező hőmérsékleti sugárzás a negyede a napfelszín sugárzásának. A képen ezért tűnik a folt sötétnek, de valójában természetesen ez is vakítóan ragyog. A napfoltokat a távcsöves csillagászati megfigyelések kezdetén, azok első évében, tehát már 1610-ben látott Galilei, később pedig Fabricius, Hevelius és Harriot is. A nagyobb foltok két részből állnak: a belső, sötétebb rész az umbra, a külső, sugaras szerkezetű rész pedig a penumbra. Penumbra nélküli napfolt is létezik, ezt pórusnak hívják. A napfoltok általában körszerűek, egy nagyobb napfolt átmérője pedig nagyjából akkora, mint a bolygónké. A képen látható folt például 16 000 kilométer átmérőjű, vagyis kényelmesen elférne benne a Föld.
A tudósok feltételezése szerint a foltokat a mágneses mező áramlása okozza, amely bizonyos területeket átmenetileg lehűt. A Nap körülbelül 11 évenként lép új tevékenységi ciklusba, a mostani napfolt pedig a 2019 decemberében kezdődött ciklus egyik első foltja. Egyéb naptevékenységhez hasonlóan a napfoltok is kihatással lehetnek akár a Földi körülményekre is: a masszívabb kitörések például megviselik az elektromos hálózatot, a GPS-műholdakat, sőt a légi közlekedés biztonságát is veszélyeztethetik. A megfigyelésük tehát arra is jó, hogy a hasonló jelenségekre felkészülhessünk, vagy akár ellenállóbb eszközöket fejleszthessünk ki.
(Címlapkép/nyitókép: Pixabay)