A Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvben Arthur Dent egy ponton haza akar találni a Földre, de rájön, hogy ezt nem olyan egyszerű elmagyarázni az idegeneknek, akikkel találkozik. Az idegenek pedig csodálkoznak, hogy Arthur azt sem tudja, hol lakik. Bezzeg, ha Arthurnak lett volna egy ilyen helyre kis térképe!

Ez a kozmikus térkép ugyanis elég érthetően megmutatja a Föld helyzetét az óriási univerzumban – a térkép minden irányban 200 millió fényévre terjed. A Naprendszernek helyet adó a Tejútrendszer a Lokális galaxiscsoport központi részén helyezkedik el. A legközelebbi galaxishalmaz, tehát a nagyléptékű szomszédunk a Virgo szuperhalmaz.

A Tejútrendszert leglátványosabb része a két fő spirálkar, a Scutum-Centaurus és a Perseus, valamint egy sűrű központi rúd. A Naprendszerünk azonban egy kevésbé feltűnő régióban, az Orion-karban található. Csillagászati szempontból a Föld a Nap körül kering, amely viszont a Tejútrendszer középpontja körül kering, így 26 500 fényévre vagyunk a galaktikus középponttól, konkrétan tehát az Orion-karban. Ez egyébként nem mindig volt így, mivel a Naprendszer mozog a galaxison belül, ezért egyik karból vándorlunk a másikba az utunk során – a Sagittarius-kart például a relatív közelmúltban hagytuk el:

Hogy került át hirtelen a Föld a Galaxis egyik részéből a másikba? A Mandela-hatások közül a legmeredekebb, hogy egyesek biztosan emlékeznek, hogy a Föld a Galaxis egy másik karjában helyezkedik el, mint jelenleg. A „rosszul emlékezők” közé ráadásul olyan tudós is tartozik, mint Neil deGrasse Tyson. Annyi mindenesetre biztos, hogy a dinók a Galaxis túlsó oldalán éltek.

A Tejútrendszert is magában foglaló Lokális galaxiscsoport legközelebbi szomszédja az Androméda, amely körülbelül 2,5 millió fényévre található. Az Androméda, a csoport legnagyobb galaxisa, ütközési pályán van a Tejútrendszerrel, és körülbelül 4 milliárd év múlva egyesül is vele. Ez az ütközés jelentősen megváltoztatja a teljes Lokális galaxiscsoportot, de kisebb esemény lesz az előbbinél is nagyobb Virgo szuperhalmaz kontextusában.

A Virgo szuperhalmaz, amely a még nagyobb Laniakea szuperhalmaz része, körülbelül 100 ezer galaxist tartalmaz, és a megfigyelhető univerzum középpontjában áll. Azonban hiába akár a jelenlegi modern, rendkívül kifinomult megfigyelési eszközök garmadája – a teljes kozmoszt csak korlátozottan vagyunk képesek észlelni. Az Elkerülési Zóna (Zone of Avoidance/ZOA), a Tejútrendszer sűrű központja által eltakart régió, ugyanis mintegy “kitakarja” az égbolt körülbelül 20 százalékát. Bár léteznek módszerek, melyekkel átkukucskálhatunk ezen a területen is, azért az univerzum hatalmas részei továbbra is “láthatatlanok” a számunkra.

(Forrás: New Scientist)