Hazudnak nekünk vagy az igazat mondják? Az életben nehéz ez ügyben eligazodni, és valójában még a képzett szakembereknek sem sikerül ez olyan könnyen, mint azt a filmek sugallják. A szeptember 11-ei terrorcselekményeket követően például az USA-ban a reptéri biztonsági személyzetet kiképezték, hogy figyeljenek 92 gyanús viselkedésbeli jelre. A poligráfok vagy a köznyelvben: hazugságdetektorok pedig különböző fiziológiai jelek kombinációját vizslatják – olyanokat, mint például a vérnyomás, a pulzusszám és a légzésszám. Ám a kutatásokból az derül ki, hogy még a képzett szakemberek sem teljesítenek sokkal jobban a véletlenszerű találgatásnál, ha a hazugság kiszűrése a cél.

Mindennek több oka is van: az egyik, hogy menetközben rengeteg mindenre kellene figyelnünk, majd ezen jelek alapján egy bináris döntést hoznunk arról, hogy valaki hazudik-e vagy az igazat mondja. A másik – ezzel egybefüggő – probléma, hogy épp azért, hogy könnyebben eligazodjunk a világban, sztereotípiákban gondolkozunk, és épp ezért relatíve konkrét elképzeléseink vannak arról, hogy miként fest egy ember hazugság közben. A sztereotípiák azonban ez ügyben is könnyen félrevezethetnek minket.

Egy új tanulmány viszont radikális megközelítéssel orvosolná a fentieket – ahelyett, hogy rengeteg mindenre figyelnénk, elég, ha csak egyetlen dologra fókuszálunk: magára a történetre, amit valaki előad nekünk. Egész pontosan magában a történetben szereplő részletekre. A kutatás során így arra utasították a résztvevőket, hogy semmi másra ne koncentráljanak, mindössze az általuk hallott történet részletességére. Az elképzelés hátterében az állt, hogy minél kevesebb “bemeneti jelre” kelljen figyelni, hogy egyetlen jelre, tehát a történet részletességére viszont így jóval komolyabb fókusz jusson.

A kilenc tanulmányból álló vizsgálatsorozatban 1445 embert utasítottak arra, hogy kitalálják, igazak-e vagy hamisak a hallgatók egyetemi tevékenységeiről szóló, kézzel írt állítások, video-átiratok, videó- vagy élő interjúk. Ezek a beszámolók olyan diákoktól származtak, akik egy része eljátszotta, hogy ellopott vizsgakérdéseket egy szekrényből, míg a diákok másik része valóban ártatlanul bolyongott az egyetemen, és elmondták az igazságot erről a tevékenységről. Azok a vizsgálati résztvevők, akik az intuícióra támaszkodtak a hazugságok észlelésében, vagy akik sok tényezőt használtak a döntés meghozatalához, nem teljesítettek jobban, mint az a véletlenszerű választás esetében történt volna. Ám azok viszont, akiket arra utasítottak, hogy kizárólag a beszámolók részletességére összpontosítsanak, 59–79 százalékos pontossággal tudták elkülöníteni az igazságot a hazugságtól.

A történet részletessége alapján a következőkre kellett ügyelni: "az állítás milyen mértékben tartalmaz olyan részleteket, mint például az emberek, helyek, cselekvések, tárgyak, események leírása és az események időzítése", és "az üzenet milyen mértékben tűnt teljesnek, konkrétnak, részletgazdagnak”.

Magyarán több jel helyett jobb ötlet lehet egyetlenre, vagyis magára a történetre összpontosítani, és a többit figyelembe sem venni. Mint azt a kutatók mondják:

"Az információs túlterheltség kezelésének egyik módja az, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyjuk a rendelkezésre álló információk nagy részét… Néha a kevesebb több."

Azt persze a kutatók is elismerik, hogy minél nagyobb a tét, az emberek valószínűleg annál rafináltabban hazudnak, így a hazug történetek is egyre részletgazdagabbak lehetnek – vagyis elképzelhető, hogy ez a módszer is inkább kontextusfüggően működik, a hétköznapi helyzetekben azonban nagyon jól beválhat.

(Kép: Pixabay/Schwerdhoefer)