Sony Betamax

A technológiai világ egyik legemlékezetesebb csatája meglepő módon nem a telefonok, tévék vagy számítógépek területén bontakozott ki, hanem a videókazetták felvételi és lejátszási szabványa körül. A Sony 1975-ben robbant be az otthoni videózás piacára a Betamax technológiával, amely a maga korában forradalmi újításnak számított: a rendszer kiemelkedő képminőséget és innovatív funkciókat kínált, azonban ez önmagában kevésnek bizonyult a sikerhez. Bár a JVC által a következő évben bemutatott VHS technológia sok szempontból elmaradt a Sony megoldásától, nagy előnye volt, hogy míg a Betamax kazettákon mindössze 60 percnyi tartalom fért el, addig a VHS már kezdetben 120 perces, később pedig akár 240 perces felvételi időt biztosított - ezzel lehetővé téve teljes filmek vagy sportműsorok rögzítését.

A Betamax szempontjából komoly hátrányt jelentett a Sony üzletpolitikája is, akik ragaszkodtak a zárt rendszerhez, míg a JVC nyitott licencelési politikája lehetővé tette, hogy számos gyártó készítsen VHS-kompatibilis készülékeket, ami alacsonyabb árakhoz és szélesebb körű elérhetőséghez vezetett. A fordulópont a \'80-as évek közepén következett be, amikor a nagy filmstúdiók – köztük ironikus módon a Sony tulajdonában lévő Columbia Pictures is – a VHS mellett tették le voksukat, ez pedig gyakorlatilag megpecsételte a Betamax sorsát.

(Forrás: Museum of Failure, Wikipedia, National Interest, Fotó: Tomasz Sienicki/Wikimedia Commons/CC by 2.5)

Vissza a cikkhez